11. Melissa utolsó kívánsága

Melissa utolsó kívánsága

Nem tudja eltörölni a múltját, az már megtörtént. És ha valami megtörtént, nem lehet meg nem történtté tenni. Nincs visszajátszás. Nincs visszaút. Az ember csak egyet tehet: hogy továbblép.

Sokkos állapotban ült órákon keresztül a tengerparton és újra meg újra visszaidézte a kettejük között elhangzott mondatokat, nem tudta, hogy helyesen cselekedett – e, teljesen össze volt zavarodva, hiába próbált kusza gondolatait kigubózni, lehetetlennek tűnt.

- Állapotos voltam. Te voltál a gyermekem apja.

Ellie kiabált, majd amikor rájött, hogy mit mondott, szája elé kapta a kezét és elfojtott zokogásba kezdett, egyetlen dolga volt, hogy ezt az esetet soha senki ne tudja meg, és ő most mégis gondolatlanul kifecsegte. Vissza akarta nyelni a szavakat, de már nem tudta, képtelen volt rá, mert az egyszer kimondott szót, nem lehet visszaszívni és egyszerűen a mélybe rejteni, örökre eltemetni.

- Tessék?! Milyen gyerek? Miről beszélsz?

A nő zokogva nézte, ahogy Zayn eltaszítja magától a kezeit és döbbenete fokozatosan haraggá növekszik, újabb válaszokat követel egyre durvább és magasabb hangon, ő pedig csak ül a homokban összekuporodva, hallgatva a meggondolatlan és felelőtlen ordibálást. Semmit nem mondott, csak arrébb húzódott és félelme folyamatosan növekedett, lassan felállt, és ösztönösen lépett hátrafelé, vállai rázkódtak. Körbe nézett, de egy árva lélek sem volt körülöttük, így kicsit nyugodtabban visszafordult a férfi felé és erősen az ajkába harapott, hogy több könnye ne hulljon kék íriszeiből.

-          Terhes voltam, erről beszélek! Mit nem értesz ezen, Zayn?! – fakadt ki és a combjaira csapott.

 -          Mikor? Miért csak most tudom meg, ezt rohadtul nem értem, Ellie! A francba, mondanál már valamit?

 Zaynből kétségbeesettség és düh felszakadt, mindenre gondolt, de erre végképp nem, állapotos, állapotos, állapotos, hangzottak a fejében a szavak és majd’ megőrül tehetetlenségében, mindent tudni akart.

 -          Elvetetted, igaz? – nézett csalódottan és megvetően Elliere, megrázta a fejét és a távolba meredt.

 -          Ne nézz így, kérlek, Zayn! Mit csinálhattam volna?! Én 16, Te 17 éves voltál, kapcsolatban ráadásul, beindult a karriered, nem tudtam volna egyedül felnevelni egy gyereket, hogyan, Zayn? A körülmények nem engedték, gondolj már bele!

 A szavak reménytelenül törtek fel belőle, kétségbeesetten ment közelebb Zaynhez.

- Mit csinálhattam volna? – hangja alig volt több suttogásnál, megtört volt és elkeseredett. Zayn egyetlen lebecsülő pillantással a földre tudta taszítani és eltiporni, Ellienek pedig újra ugyanazok a szavak vízhangzottak fejében.

 Egy hülye kurva vagy, nem kellesz senkinek sem… Ronda vagy és úgy nézel ki, mint egy pálcika… Csak szexre vagy jó… Nem fogad el senki, mert egy rohadt ribanc vagy… Soha nem lesz normális életed, bárhol is leszel, kísérteni fog a múlt, te rossz kurva.

- Mondjuk befejezhetted volna a prostitúciót, nem gondolod?!

- Nem voltam prostituált, nem, nem, nem Zayn, kérlek.

 Zayn felé fordult és végig nézett rajta. Csalódottan felnevetett, megrázta a fejét és beletúrt a hajába, nem akarta elhinni, hogy az előtte álló nő vált ki belőle mélyreható érzelmeket, lehetetlen, nevetséges.

Felejtsd el!

Harcolj érte!

Két kis hang kiabált a fejében egymás ellen és Zaynnek, ő pedig tehetetlenül felemelte a kezét és lecsapta, melyik lenne könnyebb? Egyértelműen az első verzió, pro és kontra érveket állított fel a fejében, míg végül idegesen megrázta és Ellie arcára terelte pillantását. Szempillaspirálja csíkokban folyt végig az arcán, Zayn pedig utálta magát, mert még így is annyira kétségbeesetten gyönyörűnek látta, elképesztő, gondolta.

 Hogy lehet valakit egyszerre utálni és mélységesen szeretni?!

- Azt hiszem jobb lesz, ha egy ideig nem találkozunk egymással és te se Hannával. Időre van szükségem, hogy átgondoljak mindent, kezdve azzal, hogy lehet – még valami köztünk ezek után.

 Ellie a kezébe temette az arcát, kétségbeesetten és egyben megtörten felzokogott

Akkor és ott, éjjel a parton, Elena Walker rádöbbent, hogy őrülten szerelmes a férfibe, akitől mérföldek választják el, de valójába két méter távolságra állnak egymástól, mégis, a lelkükben dúló erős érzelmeket, mintha valaki felnagyította volna és kettejük közé ékelte volna, ezzel eltaszítva őket egymástól. Tudta, hogy ezen és az elkövetkező estéken nem fog aludni, mert elvesztette az egyetlen embert, akit valaha is igazán szeretett, mélyen legbelül érezte, hogy a múltja darabokra szaggatja és a legfontosabb személyeket eldobja tőle egy ördögi kacaj kíséretében, suttogva, hogy neked ez jár! És a fekete hajú férfi csak elkeseredetten nézte, ahogy a gyönyörű nő maszatos arcát elfordítja és elindul egy másik irányba, fehér ruháját a szél néha felborzolta, vékony lábaival felcsapta a homokot maga mögött és ő nem tett semmit, csak csüggedten pillantott utána, kinyitotta a száját, hogy utána kiabáljon: Ne menj el, felejtsünk el mindent és maradj velem örökre! De nem tette. Torka összeszorult, hosszú percekig bámult Ellie irányába, de már nem látta. Elment.

 Zayn lemondóan sóhajtott, felállt és a kora hajnali órákban és megtörten visszasétált a hotelszobába, maga mellé húzta a kislányát, tekintetét az ablak felé fordította, majd keserűen elmosolyodott, amikor megpillantotta a partot.

Ez a legnehezebb történet,

amiről valaha meséltem…

Nincs remény,

nincs szeretet, nincs dicsőség..

 Felült, elsétált a szekrényig, ruhái alól kihúzott egy levelet és leült a konyhába, nehogy felkeltse Hannát.

Egy kis szerelem, egy kis szerelem…

Egy kis szerelem, egy kis szerelem…

Olyan tékozlónak érzem magam,

Mintha elvesztegetnék minden napot.

Párszor megforgatta ujjai között a borítékot, majd letette az asztalra és – mintha csak milliókat érne– óvatosan felbontotta. Kihúzott belőle két halványsárga lapot, amik még mindig ontották magukból Melissa édes parfümjének bódító illatát és a nő ezüstkarkötőjét.  Kiterítette őket az asztalra és az első oldalt elkezdte olvasni; kétségbe volt esve, de tudta, hogy volt felesége újra megtölti őt reménnyel és neki csak erre volt szüksége.

 

Drága Zayn,

szerettem volna neked írni egy levelet, amíg még az időm és az állapotom engedi. Azt hiszem, avval, hogy kiírom magamból az érzéseimet, talán sikerül egy kis súlyt levetnem nehéz szívemről és könnyebben hagylak magatokra titeket, kevesebb bűntudattal, több reménnyel.

Még mindig pontosan emlékszek mindenre, mintha csak a napokban történt volna. Te voltál az iskola nagymenője én pedig a szürke kisegér, aki bármit megtett volna, már csak azért is, hogy észrevedd és köszönj neki, úgy, mint még rengeteg más lány az iskolában. Egyik nap sétáltam a folyosón, amikor Daniel „véletlenül” fellökött, hátraestem, emlékszem, bevertem a fejemet, de nem is emiatt sírtam, azt hiszem, attól a megalázottságtól, amit ő okozott nekem az egész iskola előtt. A könyveim körülöttem hevertek a földön az irodalom jegyzettel egyetemben, amiket szipogva próbáltam minél gyorsabban összeszedni, de rengeteg volt és mindenki csak nevetett és nevetett rajtam. De ekkor te kiléptél a tömegből, odasiettél hozzám, megfogtál néhány kötetet és papírt, majd egy figyelmeztető pillantással elhallgatattál mindenkit. Nem mertem rád nézni, hiába tudtam, hogy te vagy az, egyszerűen hihetetlennek tűnt abban a pillanatban, hogy pont te, akiről hónapok óta álmodozok, előttem guggolsz, segítesz nekem és kiállsz mellettem. A közönség lassan eltűnt körülöttünk, csak távolról figyeltek minket elhűlve, felálltál, gyújtottad felém a kezedet, én pedig remegve belehelyeztem – tiédhez képest – apró tenyeremet és felegyenesedtem a földről. „Köszönöm” – rebegtem el gyorsan, érthetetlenül és megpróbáltam kivenni a kezedből a felszerelésem, még mindig könnyezve, te odaadtad, de amikor megpróbáltam elmenni, gyengéden megfogtad a csuklómat és magad felé fordítottál. „Hé, ne sírj, jól vagy?” Tágra nyílt szemekkel néztem rád és megszólalni is alig bírtam, de amikor felocsúdtam a döbbenetből, kirántottam a karomat a tiédből és, mint egy félős nyuszika, elszaladtam előled. A folyosó végén még visszapillantottam rád és láttam, hogy engem nézel, szőke tincseim az arcom elé estek a nagy sietségben; elfordultam és tovább futottam egészen a termemig. De aztán megváltoztattam az útvonalamat, a női mosdó felé vettem az irányt, berontottam egy WC – fülkébe és próbáltam szabályozni rendszertelen légzésem. Emlékszem, akkor lógtam el először óráról, amiért otthon meg is kaptam a magamét, attól a naptól kezdve álomba sírtam magam mindennap, másfél hónapon keresztül, mert megbántottalak téged, pedig te segítettél nekem. Lehet, hogy ez most már nevetségesen hangzik, de akkor nagyon rosszul éreztem magam emiatt, de nem volt bátorságom odamenni hozzád és bocsánatot kérni tőled. Sokszor észrevettem, hogy a tekintetedet rajtam tartod, de amikor felemeltem a fejemet, te gyorsan elkaptad és tovább mentél, bennem pedig mindannyiszor meghalt valami. Talán a remény, hogy valaha is beszélgetünk még, vagy esetleg komolyabbra fordul a kapcsolatunk. De azon a bizonyos pénteki napon, amikor a szekrényem előtt álltam, odajöttél hozzám és megkérdezted, hogy elmennék- e veled randizni. Percekig megszólalni sem tudtam, szám elnyílt a döbbenettől, láttam, ahogy az ajkaid fokozatosan legörbülnek és már épp elmentél volna, mikor halkan benyögtem egy igent, majd egy kicsit hangosabban és magabiztosabban is megismételtem ugyanazt a szót. Úristen, több mint egy órát válogattam csak a ruhát, míg végül a legelsőnél maradtam, anya segített kisminkelni; pontban hatkor az ajtó előtt álltál egy csokor virággal, olyan aranyos voltál, azt a képet örökre elraktároztam magamba! Onnantól kezdve elindult a mi lavinánk, sodródtunk az árral, és ha akartunk se tudtunk volna kimászni belőle, csak mentünk egyre előrébb a szerelmünkben. Aztán jelentkeztél az XFactorba. A napok, hetek, hónapok egyre stresszesebbek voltak mindkettőnknek, ebben az időszakban inkább úgy döntöttünk szüneteltetjük a kapcsolatunkat, én minden erőmmel a tanulásra koncentráltam, míg te másik négy sráccal a karrieredet építgetted, de azt hiszem jól döntöttünk. Lassan újra sikerült összemelegednünk, a szerelmünk egymás iránt ugyan úgy szárnyalt, mint a One direction, ha nem erősebben és jobban. Felvállaltál a rajongók előtt, a széltől is óvtál, minden pillanatban odafigyeltél rám; el sem tudod hinni, mennyit jelentett nekem egy – egy ölelésed, apró meglepetésed vagy, hogy csak velem vagy!

Megkérted a kezemet, amire én remegve igent mondtam, mint az első randevúnk előtt, még meg is ismételtem a válaszomat. Sokan mondták, hogy fiatalok vagyunk, ne kötelezzük el magunkat ilyen hamar, de mi csak mosolyogva egymásra néztük és nem figyeltünk rájuk.

2013 - ban vettem először észre, hogy egyre gyengébb vagyok, többször lefeküdtem délután is aludni, vesztettem a súlyomból és nem volt étvágyam.

Izgatottan ültünk a kórházban, vártuk, hogy megtudjuk az eredményt, vajon tényleg terhes vagyok – e, nagyon bíztunk benne, de amikor az orvos nyugtalanul behívott minket az irodájába, én már rég tudtam, hogy baj van. Nagy baj. Közölte, hogy állapotos vagyok, nagyon örültem, de tisztában voltam vele, hogy nem itt ért véget a mondani valója a dokinak, feszülten vártuk azt a bizonyos „de” szócskát, ami el is jött. „Maga rákos” Összeomlottunk, de a legjobban talán te, belül én is dúltam – fúltam, nem hittem el, hogy mindez velünk történik, rengeteget kutattam internetet, olvastam, hogy több nőnek is sikerült gyermeket szülni, úgy, hogy a terhesség alatt kezelték. Nem akartam elvetetni a kisbabát, küzdöttem érte és sikerült császármetszéssel megszülnöm Hannát, nem vesztettem el a reményt, szerettem volna valamit itt hagyni neked belőlünk.

Tudod, te vagy a legjobb apuka a világon ezt soha ne felejtsd el! Amikor este az ajtóból figyelem, ahogy eldúdolsz neki egy dalt és egy édes puszit nyomsz a selymes arcára, én már tudom, hogy boldogulni fogsz nélkülem is. Hiába nem szeretnék elmenni és magatokra hagyni titeket, ezt nem én döntöm el; neked akartam még pár gyermeket szülni, veled akartam megöregedni, de én ezt már nem tehetem meg veled. De egy másik nő igen és lehet, hogy ezt most elképzelni sem tudod, de hónapok, esetleg évek múltán már egy nőnek adod át a másik levelet, a gyönyörű ezüstkarkötővel együtt. És én akkor leszek a legboldogabb, én onnan fentről mosolyogva nézek le rátok, mert tudom; újra boldogok vagyok!

Egyetlen kérésem van: ha megtalálod, harcolj érte, ne engedd el, tudni fogod, hogy ki az a bizonyos nő, akivel le tudnád élni az életed, becsüld meg és szeresd, legalább annyira, mint engem és akkor már én is boldog leszek!

Szeretettel:

Melissa