47. Nélküle semminek érzed magad

47. Nélküle semminek érzed magad

 

 

Bosszantó volt a színjáték, amit a fotósok és az újságírók állandóan játszottak. Mindent tudtak, de nyilvánvalóan sokkal nagyobb felhajtást szerettek volna kreálni az egész helyzetből, Ellienek pedig nehéz volt tartania magát, hogy ne szóljon oda nekik semmit. Megszerezték róla a legkisebb információkat és részleteket, így hát maradt az egyetlen dolog, ami köré még nagyobb feneket akartak keríteni és az a kapcsolatuk volt. Csalódniuk kell, főleg, miután Zayn csak annyit válaszolt a kérdéseikre, hogy jól megvannak. Ami nem igazán tükrözte a valóságot.

Mint amikor kiáltasz és senki sem hallja

Fényesen csillogtak a szemei, míg ösztönösen beleharapott az ajkába és Ellie szemeit lesütve igyekezett előbbre. Nem akarta látni Zayn mosolyát és vidám hangját, kegyetlenség volt minden perc és mégis kétségbeesetten vágyott rá, hogy mellette legyen. Egyszerűen képtelen volt elfogadni, hogy a férfi, aki most kezét a hátára simította, már nem akarja ezt a kapcsolatot. Fizikai fájdalmat érzett, míg meghasadt a szíve; soha nem gondolta volna, hogy egyszer ilyen helyzetbe kerül. Szerelmes volt és mégis tehetetlenül nézte, hogy az egyetlen ember, akit teljes szívéből szeret, messze sodródik tőle és egy szőke hajú, csinos lány karjaiban lel menedéket.

Már majdnem elszégyelled magad,
Hogy valaki annyira fontos lehet,
Hogy nélküle semminek érzed magad.

Úgy érezte, hogy sose volt az övé. Egy kicsit adott magából Camille – nak és hagyott Melissa – nak, és ő nem harcolt azért, hogy többet kaphasson. Csak elfogadta. És ez szült minden gondot. A nyugalom, mellyel gyakran kettejük kapcsolatára gondolt.

- Gyere, sietnünk kell. Ha így folytatjuk, lekéssük a gépet – nézett le rá félszeg, izgatott mosollyal Zayn. Telefonját a zsebébe süllyesztette, míg Ellie kezét fogva siettet végig a folyosón. De a kék szemek ott lebegtek előtte, kísértették és fogva tartották, a rajongás és a szerelem bennük fojtogatóan igazi volt. Elszorult a torka; még soha, egyetlen lány se nézett rá ilyen kétségbeesett csodálattal. Megrémisztette és félelemmel töltötte el.

Soha senki sem fogja megérteni, mennyire fáj,
Reménytelennek érzed, semmi sem menthet meg.

Zuhant, egyre mélyebbre és mélyebbre, míg Zayn ujjai birtoklóan szorongatták apró kezét. Szerette volna elhúzni, hogy ne érezze szíve szilánkjait gyomrába süllyedni és szétszabdalni és mégis képtelen volt cselekedni, szüksége volt rá. Nem tudott elmenekülnie az érzései elől, ez a férfi volt gyógyír minden bajára és mérge minden kínjára. Fájdalmasan gyönyörű volt a tekintete, amivel arcát kémlelte, és Zayn nem értette, hogy miért facsarodik össze a szíve. Érezte, ahogy összeomlik a lány, míg összefűzte remegő kezét az övével és nem értette, mi játszódik le benne. Ez a legnehezebb történet, amit mondtam valaha.

És mikor vége, mikor elment,
Szinte már azt kívánod, hogy visszakapj minden rossz dolgot,
Hogy jó legyen neked.

- Ne nézz így rám – súgta fájdalmasan lehunyt szemekkel. – Ne csináld ezt, Ellie! – nehéz sóhaj szökött ki ajkain, minden pillantásával, mit rá mért, egy kicsit elpusztul a lelke. Hallgatta a hangos zihálását, míg nyakába fúrta az arcát és félt, hogy mindjárt elsírja magát. Ellie érezte, ahogy testét szétszakítja a fájdalom gyilkoló kegyetlensége, azt akarta, hogy Zayn minden porcikájával egyedül őt szeresse. Hogy ne álljon közéjük semmilyen Melissa, Camille vagy Perrie, önző mód szerette volna kisajátítani, hogy csak ő érezhesse és édes csókjait. És mégis, minden perccel egyre jobban érezte, hogy elveszíti…

Most már egymás mellett állunk,
Az árnyékod beleolvad az enyémbe,
Mibe kerül, hogy élhessek?

- Miért nem vagyok én elég jó neked? Zayn, miért? Mondd meg, bármit megteszek! – Hangtalan, néma zokogás tőrt fel torkából, gyötrelmes keserűséget érzett, míg tarkójába fúródtak ujjai és lusta könnyek peregtek le kipirult arcán. Zayn az ajkába harapott, és arra gondolt, hogy Ellie volt a legtökéletlenebb és egyben legcsodálatosabb nő, akivel valaha összehozta a sorsa. És míg szerette volna magától eltaszítani, félt attól, hogy végleg elveszíti. Elkeseredetten ölelte magához a sírástól remegő testét, szíve megszakadt és súlyosnak érezte lelkét. Nem színlelek. Nincs szerelem, nincs dicsőség, nincs remény.

Szerelmet találtunk egy reménytelen világban,
Szerelmet találtunk egy reménytelen világban,
Szerelmet találtunk egy reménytelen világban,
Szerelmet találtunk egy reménytelen világban.

Vissza akarta pörgetni az időt, heves csókjáig, szerelmes öleléséig és egy olaszországi szerelemig, hogy újra szerelmet találhassanak egy reménytelen világba. Távolinak látta az időt, mikor a tengervíz mosta a lábát és Zayn nevetve karolta át hátulról, mert túl sok volt az érzelem, mi szüntelenül tombolt benne. Az emlékei játszadoztak vele, mást és mást vetítettek szemei elé és ő összezavarodva megrázta a fejét. Mellette szépnek érezte magát és a szeretlek mindig egyes alkalommal olyan mesterien csengett szájából, és ő sose értette, miért szeretett bele ennyire. Hitet sulykolt belé, míg megcsókolta és megtanította szeretni. Képes lett volna feladni mindenét, csak azért, hogy újra láthassa iránta csillogó szemeit.

Beragyog a fény egy nyitott ajtón át,
Az élet szerelem, amit megosztok veled,
Fordulj el, mert akkor még jobban kellesz,
Érezd a szívverésem.

- Te vagy a legcsodálatosabb nő a világon, Ellie és én vagyok a legrosszabb ember, hogy ennek ellenére mégsem tudlak úgy szeretni, ahogy te megérdemled. Egyszerűen nem megy, már.. már nem, túl sok minden történt és utálom, hogy miattam látlak szenvedni. Nem akarok neked fájdalmat okozni – simította végig könnyes arcát. – Ez megöl engem is.

- Ez nem megy érted? Csak szeretném, hogy minden olyan legyen, mint régen. Veszekedjünk minden percbe, vágjunk egymás fejéhez meggondolatlan szavakat, amiket később megbánunk, nem érdekel, vissza akarlak kapni. – Könnyes szemeit belefúrta Zayn tekintetébe, ez a szerelem megmérgezte vérét. Mikor történt mindez? Engedte elfajulni a dolgokat addig, míg kicsúszott a kezeiből az irányítás és már csak a kínt érezte, mely marcangolta egész lényét. Nem szabott gátat az érzéseinek, ezért öli most meg mindez. Nem maradt több reménye, kiveszett belőle, míg Zayn lesimította nedves arcáról a könnyeket és gyengéd, gyötrelmes csókot hintett homlokára. Úgy érzem magam, mint, akit a vég már elért. És minden nappal pusztulok.

Soha senki sem fogja megérteni, mennyire fáj.

Bekapcsolták az öveiket, míg a gép felszállt és elhagyták London területét. Egyikük sem gondolta volna, hogy ilyen megsemmisítő lesz együtt élni a tényekkel, hogy az egyik szeret, a másik nem. A viszonzatlan szerelemben valakit mindig megölnek, ez íratlan szabályként élt a történelemben. A halálhoz láncolnak és reményekkel táplálnak. És ami kettejük közt élt, ma már csak álmos rejtelem maradt, ami Caorléban rekedt és nem talált kiutat. Már nem fért fel a repülőre. Csak a piszkos kínlódás kísérte végig őket és egymás kezét szorongatva rimánkodtak, hogy ne eméssze fel őket ez az érzés.

- Szeretlek – temette zokogó arcát kezeibe Ellie és annyira szerette volna, hogy ő is viszont hallja, még ha csak hazug formában is. Kellett számára, hogy megnyugtassa elméjét, félt, hogy bármelyik percben összezuhan, és többé nem találja meg a helyes utat.  Zayn szomorúan nyelt, míg Harry szánakozó tekintetével találta magát szembe. Ő tudta, hogy Perrie várja otthon, számára ő volt az, aki tovább segítette az úton, míg Ellie hiába adott gyógyszert, megrekesztette. Nem mondott semmit, óvatos mozdulattal simította le a lány hibátlan bőrén rejtegetett mély karcolásait és csókjával eltörölte a kínok kegyetlen emlékeit.

- Szeretlek – hazudta suttogta.

 

Sziasztok!
Nem tudom eléggé megköszönni, hogy még mindig itt álltok mellettem és támogattok; rengeteg hálával tartozom nektek. Egyre jobban közeleg a blog befejezése, még három rész és egy epilógus van hátra, hogy végre, több mint egy év után lezárhassam ezt a történetet és újabba kezdhessek. Csodálatosak vagytok és szeretnék megköszönni nektek mindent, mégha néha nem is tudom eléggé kifejezni a hálámat!
Sok - sok puszi: Lucy