22. Hadd suttogjam el a bánatom!

22. Hadd suttogjam el a bánatom!

 

 

Ma július negyedike van. Ma van Evelyn Walker ötvenötödik születésnapja. Ma van az édesanyám napja – fordult az oldalára Ellie és magzatpózba kuporodva csendesen szuszogott, míg a nap hosszú, meleg sugarai belopóztak a szoba monoton életébe és színt hoztak magukkal. Visszaemlékezett rá, hogy amikor a szobájából lejövet kezeiben egy apró virágcsokrot tartott és színes papírból készült szívecskét, mennyire izgatott volt, hogy mit fog szólni hozzá Evelyn. Az édesanyja, akit egy hatalmas ölelés is hihetetlen boldogsággal árasztott el. És akit már kilenc éve nem látott Elena. Fejét szipogva belefúrta a párnába és felelevenített néhány boldogsággal elárasztott órát, melyben csak ketten léteztek. Vajon mennyit változott majdnem egy évtized alatt? Még mindig lágy szellő fújja copfba rendezett barna haját, miközben a hintaágyban üldögélve olvassa kedvenc kötetét?

Elena kézfejével letörölte homlokáról a nedvességet és néhány ügyetlen mozdulattal kontyba rendezte haját, hogy ne zavarja a munkájába.  Rápillantott a faliórára és nehéz sóhaj hagyta el ajkait: 20 perc. És végre vége.  Túl meleg volt, a forróság ruhái alatt végigszaladva piros foltokat okozott testén és ő legyezve próbálta lehűtenie magát, sikertelenül. Kiszolgált két családot, a gyerekek elevenen dobálóztak szalvétagalacsinokkal és sikítozva ütlegelték a másikat. Elena lélegzete néhány pillanatra megállt, ahogy végignézett a szülőkön, akik nem tettek semmit, magában már a cukrászdába belépésükkor is kialakított egy személyes véleményt, ami az utóbbi tíz percben vészesen romlott. Végignézte, hogy kiborítanak két pohár frissen facsart narancslét a fehér terítőre és égnek emelte a pillantását, mielőtt a család elhagyta volna a helységet és ő összetakaríthatta az utánuk hagyott koszt és szemetet.

Egyszerre vágyott ré, hogy vége legyen mindennek és, hogy újra élhesse ezeket a pillanatokat, amelyek bár sok bosszúsággal töltötték meg elméjét, mégis azt jelentették, hogy életben van.

Idegesen összedörgölte kezeit és árgus szemekkel körbepillantott, hogy Marie – re bukkanjon, aki éppen egy vendégtől jött visszafelé. 10 perc és befejeződik a munkaideje ezen a napon. Halvány mosolyt villantott – Hogy vagy, Ellie?

- Kösz, jól. – bólogatott és somolyogva billegett magas sarkújában - Tudnánk beszélni négyszemközt néhány percet? Fontos! – tette hozzá és ajkait összepréselve mereven bámult Marie szempárjába. Aggodalom suhant át pár percre az arcán, de nem engedett sokat mutatni belőle, valószínűleg ő is tudta mit fog Ellie közölni, ezért az iroda felé bökött, és miután megtörölte egy szürke rongyba kezeit, mindketten helyet foglaltak egymással szemben. Feszülten végigsimított blúzán és újra végiggondolta magában az apró monológját, amin tegnap éjszaka hosszú órákat elmélázott, hogy végre dűlőre jusson. Keresztbe tette lábát és határozottan megszólalt, hangjában az elfojtott érzelmek némán pattogzottak, ritkán egy – egy szikrát életre keltve.

- Nos, Marie, nem fogok kertelni! Körülbelül augusztus negyedikén visszamegyek Londonba, lehetséges, hogy pár nappal előbb, vagy később, ez a munkára nézve már teljesen lényegtelen.

Marie idegesen megvakarta a homlokát és tollát felkapva kezdett el írogatni egy nagyobb post – it – re. Maga elé helyezte a noteszét és nehéz sóhaja betöltötte a szoba frusztrált csendjét, hirtelen egyikőjük sem tudta mit tegyen vagy mondjon, így csendbe burkolózva gondolkodtak némán, míg fejüket el nem lepte valóság kegyetlen árnya. Ellie érezte, ahogy torkát erős ingák szorongatják, futva terjeszkednek egyre nagyobb felületen, de nem foglalkozott velük. Egyáltalán normális ez? Egyáltalán én normális vagyok? – kérdezte magában és apró gondolatait félretéve megkérdezte az előtte ülő nőt, mit mondott pár másodperccel ezelőtt.

- Azt kérdeztem, hogy a júliust végigdolgozod – e? – ragasztotta feltűnőhelyre a post – it – et és feszülten beletúrt a hajába, ahogy elkalandoztak gondolatai. Fel kell vennem még egy pincért – firkálta gyorsan a noteszébe és összecsapta, majd a bőrkötésű könyvet visszatette barna táskájába.

- Igen, a július biztos! – pillantott le fekete szoknyájára – Akkor én megyek is, kiszolgálok néhány vendéget gyorsan, aztán le is jár a munkaidőm ma – állt fel és gyorsan betolta a széket. De az ingák nem eresztették, melyek jelen esetben Marie vékony hangjai voltak, fogva tartották és most lábait nem engedték szabadságra. – Ellie, kérlek várj! Valami gond van? Zaynnel, a kapcsolatotokkal vagy a média kezdett el valamit? – néz rá bizonytalanul, mégis érdeklődve. Előredőlt, és az asztalra helyezte tenyereit, miközben a megkövült nőre pillantott. Elveszettnek tűnt, védtelennek és ez megrémisztette Mariet, mert legutoljára hosszú hetekkel, talán hónapokkal ezelőtt látta őt ilyen labilis állapotban.

Ellie kezeit tördelve lesütötte pilláit és ajkát beszívva szapora lépéseket tett az ajtó irányába. Mindent el akarok mondani neki, kérlek, csak hallgass meg! Csak egyetlen egyszer ne kelljen nehéz kődarabokkal a szívemen elaludnom az éjszaka vagy álomba sírnom magam, amikor hajnalok hajnalán a kétségbeesés a düh által felépített ostrom súlyát már nem bírom el, kérlek! Csak egyetlen egyszer hadd suttogjam el a bánatom, hogy felszabaduljak a rémisztő fogságból! Szemeiből kipislogott egy apró könnyharmatot és megköszörülte a torkát, mielőtt válaszolt: Semmi gond, (természetesen) jól megvagyunk Zaynnel.

Legalább ez nem teljesen hazugság – tette hozzá magában, ahogy lépteit megszaporázva elhagyta a kis irodát és felkapva a jegyzettömböt meg a tollat, elindult a nyolcas asztalhoz. Egy hónap és vége. Vége Caorlénak, vége Zaynnek, vége Hannának, vége mindennek és vége a naplónak is, amelyben még néhány üres oldal van. Halványan emlékezett rá, hogy tegnap éjszaka túl sok mindent leírt, de ő minden apró, csetlő – botló pillanatot fel szeretett volna jegyezni, hogy a későbbiekben is emlékezzen rá. Hogy az ablakpárkányon ülve forró csokival a kezében újra felidézhessen mindent, miközben az üveg túlsó oldalán nagy pelyhekben hullik a jeges hó, mert ennek a két – három hónapnak nagyobb jelentősége volt az életében, mint bármely más eseménynek, amit valaha átélt. Semmihez sem fogható; szikrázó fények és színes tűzijátékok fényes kavalkádja a csillagokkal borított bársonyos égbolton szétterülve.

Zayn ebben a pillanatban lépett be az ajtón, haja nem volt gondosan beállítva, kócosan meredezett az ég felé és rögtön kiszúrta az elfojtott frusztrációval telített Elliet. Megdörzsölte borostás arcát és lassú léptekkel barátnője mellett termett.

- Nem, tényleg nincs! Nagyon sajnálom, de elfogyott a sajtkrémes torta, esetleg hozhatok valami mást? – sóhajtott Ellie és kényszer mosollyal újra rápillantott a harminc év körüli fickóra.

- Esetleg te pont megfelelnél, szexi pincérnő – nyalta meg csábosan az ajkait a férfi és vigyorogva kacsintott Elenára, aki egész testében megfeszült.

- Mit mondtál? Te hülye seggfej… - a nő döbbenten hátrafordult, ahogy az ismerős rekedtes bariton felcsendült a háta mögött, a levegőt aggodalmasan beszívta és kezét Zayn ajkai elé emelte. – Kérlek, Zayn, ne, nem éri meg – suttogott esdeklően és vékony testével a férfi elé állt, tudta, hogy fél mozdulattal félre ránthatná, hogy péppé verje a fickót – biztos nem gondolta komolyan, istenem, csak bízz bennem, oké? Kérlek! – Megfogta a kezét és gyors léptekkel az öltözőbe húzta, mielőtt megkérte Camie – t, hogy rendezze el a srácot.

Megszorította Zayn ujjait, bezárta maguk után az ajtót és hátát nekidöntve árgus szemekkel bámulta az előtte szitkozódó férfit. A szavak ömlöttek belőle és karjai feszülten a teste mellé helyezte, Ellie ajkai fokozatosan lekonyultak, miközben lehajtotta a fejét és kellemetlen ingák hálózták be egész testét. Minden egyes szó egy hosszú inga, amit az évek folyamán már sikerült levedlenie – Hagyd abba! – suttogott és feszülten összeszorította állkapcsát – Hallod, Zayn? Evvel a fojtogató birtoklással kicseszettül megrémítesz! - emelte fel a fejét és szikrázó íriszeit belefúrta a barnákba, a szavak ömlöttek belőle és önkéntelenül is, de le kellett vezetnie a napokban ért stresszt és fáradtságot, melyet egyre rosszabbul viselt.

– Ráadásul ezekkel a rohadt szennylapokkal sem tudom, mit kezdjek – emelte fel a színes újságokat és visszadobta a székre – Ki fogok készülni, komolyan mondom!

Kezeibe temette arcát és kétségbeesetten próbálta szabályozni levegővételeit, nem szerette volna elsírni magát, pedig legszívesebben ezt tette volna, semmi másra nem volt szüksége, csak, hogy érzelmei végre szabad utat nyerhessenek és patakzó könnyek formájában száguldozzanak lelkéből.

 – Te is tudod, hogy nem feküdtem volna le vele! – mormolta Ellie és lehunyt íriszekkel pihegett. Testét forróság öntötte el és kellemetlen érzelmek suhantak végig ereiben, míg kétségbeesetten Zaynre pillantott. Torkában fullasztó gombóc növekedett, szája kiszáradt és száműzte a néhol lábaiba nyilalló fájdalmat, melyet a magas sarkú cipő okozott. – A picsába, nem hiszem el, egyáltalán megbízol te bennem? – csattant fel – Mondj már valamit! – követelte elkeseredetten és felpattanva a székről felnézett a férfire. Kék szemei megteltek könnyel és lemondóan megrázta a fejét. A múltja újabb éket vert közéjük és eltaszította őket egymástól, Ellie pedig tudta, hogy ez az ördögi kör addig nem fejeződik be, míg ő pontot nem rak az ügy végére. Mégis kétségbeesetten kapaszkodott Zaynbe – Tettem bármit is, amióta együtt vagyunk, ami arra utalna, hogy ne bízhatnál meg bennem? – suttogott megtörten és megint piszkosul elveszettül érezte magát. A remény újra meg újra felfedte szikráit, hogy aztán a fájdalmas valóság végleg eltiporja és magával ragadja.

- Nem, nem tettél, de.. ez – rázta meg a fejét – lehetetlen helyzet.

- Egyáltalán nem az, csak te élsz még mindig a szégyenteljes múltam hatása alatt és nem bírsz elfogadni úgy, ahogy vagyok. Pedig azt hittem, hogy ezen már túljutottunk, legalábbis egy időre biztosan. De hát úgy látszik, hogy ilyen elcseszett vagyok, hogy a barátom nem bír elfogadni.

Felvette a táskáját, vállára helyezte és csalódottan Zaynre szegezte tekintetét. Percekig mustrálta és tehetetlenül ácsorgott, míg végül az ingák lazítottak szorításán és hagyták, hogy kilépdeljen az öltözőből. – A barátom, aki elvileg szeret – tette hozzá motyogva és megrázta a fejét.

- Ne csináld már Ellie, kérlek, tudod, hogy szeretlek és sajnálom ezt az egészet, nem kellett volna ennyire kiborulnom, csak nem aludtam sokat az éjjel és felcseszte az agyamat az a gyökér – fogta meg a csuklóját és aprót rántott kezén, éppen, hogy ne menjen kifelé. – Bízok benned, oké? Tudom, hogy nem feküdtél volna le vele, de… - kereste a megfelelő szavakat Zayn, miközben beletúrt hajába

- De elbizonytalanodtál – egészítette ki dühösen és kirántotta karját a férfiéból. Érezte, ahogy az ingák újra szétszélednek testén és kényszerítik, ahogy a szavak kifolyjanak pink ajkain keresztül – Viszont ez egy kapcsolatba, ahol mindkét fél szereti a másikat, finoman szólva sem normális! Ha majd bízol bennem, keress meg, de addig hagyjál békén!

Hagyjál

               békén!

Kétségbeesett suttogás:

Kérlek ölelj meg!

Sziasztok!
Nagyon szépen köszönöm az előző részhez érkezett kommenteket illetve a feliratkozókat is, hihetetlenek vagytok! :) Remélem tetszett a rész és kapok néhány visszajelzést érte!

Hatalmas ölelés: Lucy