19. Minden szerelem más

19. Minden szerelem más

 

Halk koppanások, amelyek zárt ablakokon és ajtókon belül is tisztán hallatszódtak, nem engedték az álmok világába Elliet. Bár tagadni sem tudta, hogy valamelyest elfáradt, a hangok, amik kintről szűrődtek be a szobába, zavaróan hatottak rá. Csendesen mocorgott; nem akarta felkelteni Zaynt, mégis szívesen kiment volna, hogy megigyon egy pohár vizet vagy elfoglalja magát valamivel. Ahogy Ellie megfordult, a karok szorosabban fonódtak köré, ő pedig egy pillanatra megmerevedett és nyugton maradt néhány pillanatig. Amíg meg nem hallotta Zaynt.

- Melissa… Ne! – motyogott és még közelebb húzta testéhez a nőt.

Ellie élesen beszívta a levegőt; szempillái megrebbentek és kék íriszeit pár másodpercre lehunyta, nehogy elsírja magát. Melissa. Melissa. Összetéveszthetetlen. Az ő nevét mormolta, nem Elliét. Ajkait beharapta, feje oldalra csuklott és néhány akaratos könnycsepp végigszaladt kipirult orcáján, miközben szemeit összeszorította. Nem gondolta volna, hogy ennyire fájdalmas számára ez a név vagy inkább a lényének elfogadása. Azt hitte könnyebb lesz ez az egész Melissás dolog, hogy Zayn tényleg teljesen túllépett rajta, de csak most jött rá igazán, hogy lehetséges, hogy túljut rajta, mégis őt szereti a legjobban bárhol is van vagy éppen volt. Óvatosan kibújt Zayn karjának fogságából és az ágy szélére ült, majd kezeibe temette az arcát és megdörzsölte nedves bőrét. Kihámozta magát a lenge takaróból és felhúzta hálóingjét, felkötötte haját egy szétzilált kontyba és csendes léptekkel kisétált a szobából.

Sebesen pötyögött néhány nevet a billentyűzeten Ellie és rányomott a keresésre, hogy a google minél előbb elláthassa egy – két hasznos információval. Először a képekre kattintott, persze volt néhány fotó keretekbe a szekrényeken elhelyezve, mégis szeretett volna körbenézni a neten, milyen is volt az a lány, akinél ő soha, de soha nem lesz jobb. Mert nem lehet. Halkan nyelt egyet, ahogy a képek közt váltogatta az évszámokat; Melissának hol barna, hol szőke, hol melírozott színben pompázott a haja, mégis mindegyik jól állt neki. Zöldeskék szemei barátságosan meredtek minden alkalommal a kamerába vagy éppen a távolba; mosolya minden alkalommal makulátlan volt, pont annak a lánynak tűnt, aki soha nem tudta mennyire szép valójában. Szelíden és egyben naivan gyönyörű volt. Kisebb modellmunkákat vállalt és pár újság címlapján is szerepelt Zayn nélkül, de a legtöbben ketten pózoltak. Soha nem hárman. Hivatalosan utoljára egy Zayn által készített kép lett közzétéve, ahol egy ágyon térdelt, lábait maga alá húzva kék farmeringbe, ami könyökéig fel volt tűrve és fekete nadrágba. Hosszú szőkésbarna haja ki volt engedve, ahogy a legtöbb fényképen is és arcán fáradt, mégis boldog mosoly díszelgett, ahogy végigsimított egyre növekedőbb pocakján. Soha többé nem jelent meg róla frissebb kép. Aztán Elena megnézett pár cikket és bejegyzést.

- Ellie? Mit csinálsz? – szólalt fel mögüle dühvel és aggodalommal keveredett rekedtes hang. A nő megrezzent, majd óvatosan hátrafordult és megpillantotta Zaynt, aki hunyorogva nézett rá és megindult felé. – Felkeltettelek? – suttogta Ellie félénken; félretette Zayn laptopját és karba tett kézzel a kanapé mellé állt. A férfi nemlegesen megrázta a fejét és összehúzott szemöldökkel szemlélte Melissa képét; teste megmerevedett, ajkait összepréselte és értetlenül megrázta a fejét, ahogy felpillantott Elliere.  – Miért nézed ezeket? – hajtotta le a laptopot.

- Én csak nem tudtam aludni és kijöttem, nem akartalak felkelteni, ne haragudj, kérlek! – Zayn nagyot sóhajtott, lehunyta a szemét és mosolyogva kinyújtotta a karjait Elena felé, aki bátortalanul odafutott hozzá és nyaka köré fonta a kezeit. Szívében mintha egy háború dúlt volna és a testében elfojtott düh követétében sikítani lett volna kedve. Lelke mázsás súlyként telepedett rá, ahogy meg akart szólalni, de a szavak megakadt a torkán és nem engedték elhagyni a száját. Hisz mit mondhatott volna?, gondolkodott el, miközben körberajzolt egy tetoválást Zayn mellkasán, hogy Melissa nevét motyogtad álmodban és nem az enyémet, miután szeretkeztünk? Vagy, hogy mennyire felkavaró egy tökéletes lány vagy épp szerelem képmása lenni? Hogy mennyire nehéz elfogadni az örökös második helyet egy képletesen felállított ranglétrán és önfeledten nevetni abban a tudatban, hogy akit teljes szívemmel szeretek mindössze a fél szívével tudja viszonozni az érzéseket, mert a másik fele egy elvesztett csatában elhunyt Melissával egyetemben? Válaszoljon valaki, a francba is!, visított fel reménytelenül a lelke és pár pillanatig ő is meg akart állni ebben az ingatag háborúban, melyben hosszú évek óta részt vesz, de ekkor meglátott egy apró fénycsóvát és tudta, hogy tovább kell küzdenie. Hisz aki küzd, az veszíthet; aki nem küzd, az már veszített, emlékeztette édesanyja egyik mondására és bakancslistája egyik pontjára, amibe eldöntötte, hogy tökéletes anya lesz Hanna számára.

- Mi a baj Kicsim? – szakadt el Elenától Zayn, és leguggolt kislánya elé, aki pár lépésre állt tőlük. Babáját egyik kezével a mellkasához szorította, míg ujjai a szájába voltak és azokat rágcsálta; le sem vette a pillantását Ellieről. A férfi felemelte Hannát és ő is felállt, miközben egyik kezével magához vonta Elenát és dereka köré fonta karját.

- Miért nem alszol? – nézett le a kislányra Zayn és elindult vele a szobájába.  – Hallottalak téged és azt hittem veszekedsz Ellievel, mert dühösen beszéltél és kijöttem, mert nem tudtam aludni – csimpaszkodott apjába, aki pár pillanatra egész testében megmerevedett és lassított léptein – Nem voltam dühös és most se vagyok az – motyogta és lefektette Hannát az ágyába. Megpuszilta a homlokát, végigsimított az arcán és megkérdezte, hogy énekeljen – e valamit. A kislány megrázta a fejét – Ellie – suttogott halkan és megvárta, míg leül az ágyra a nő – adsz egy puszit? – nyújtott felé egyik kezét – Utána ígérem, alszok!

Zayn halkan becsukta maga után az ajtót és besétált a szobájába, ahol Ellie már az ágyon feküdt és mosolyogva pillantott fel rá. – Túl rövid ez a ruha rajtad, nem takar valami sokat és nagyon vékony; megőrjít – hümmögött és perzselő tekintetével végigmérte a nő formás lábait. Ellie ártatlanul felnézett rá és nagyokat pislogva Zayn elé sétált. A férfi magához vonta, fenekére simította tenyerét és kajánul vigyorogva belemarkolt, ami apró nyögést eredményezett. – Nem volt még elég? – búgta mosolyogva Ellie és Zayn nyakára helyezte ajkait. - Basszus Ell, belőled sose elég! De hagyd abba, mert nem fogok tudni leállni! – zihált és közelebb vonta testéhez. A nő elégedetlenül hümmögött, megrázta a fejét és lehúzta Zayn fejét, hogy egy magasságban helyezkedjen vele. – Szeretlek.  – Ajkaik súrolták egymást, halk sóhajtásuk egymás szájában halt el, végül összeforrtak egy szenvedélyes csókban és Ellienek sikerült háttérbe szorítani minden félelmét, dühét és kétségbeesését, mely testében hirtelen fellobbant és belülről szinte mardosta egész lényét, mégsem engedte kitörni. Emlékeztette magát, hogy az idő véges, minden egyes perccel egyre közelebb kerülnek ahhoz a pillanathoz, amikor búcsút intenek ennek a kapcsolatnak, a bűntudat pedig egyszeriben elemi erővel tőrt rá; úgy érezte becsapja Zaynt, most mégsem bírt evvel foglalkozni, bármennyi fájdalmat is szított lelkében. – Tudom. Én is szeretlek – csókolta meg homlokát és hosszú percekig ott tartotta forró ajkait a nő bőrén, majd mosolyogva elszakadt tőle és tenyerébe helyezte a sajátját – Gyere, fáradt vagy és nem sokára újra kelhetünk!

- Tudod, ez nekem se könnyű. Mármint ez a Melissás… dolog – motyogott félálomba Ellie és lehunyta virítóan kék íriszeit – De szeretlek.

Apró test landolt Ellien, amitől fájdalmas nyögést hallatott és nyöszörögve kinyitotta szemeit. – Hanna! Szállj le Ellieről! – haladt gyors léptekkel a konyhából Zayn – Mondtam, hogy ne keltsd fel! – rázta kissé mérgesen a fejét és karjaiba kapta a kislányt – Semmi baj, már úgyis – pillantott az éjjeliszekrényen elhelyezett digitális órára –fél tíz?! – nézett kitágult pupillákkal és csukott szemmel visszahanyatlott a párnák közé. Fáradtan megdörzsölte szemeit, ülő helyzetbe tornázta magát és tenyerébe temette arcát. – Csináltam reggelit, ha felöltöztél gyere ki a konyhába, megvárunk – puszilta meg a fejét Zayn és elhagyták a szobát Hannával.

Mosolyogva letette a kanapéra a táskáját, megrázta a fejét és rendezetlen kontyba helyezte haját – Befonod reggeli után a hajamat? Tudod olyan oldalasan, az olyan szép – nézett fel rá kiskutya szemekkel Hanna és a székhez vezette. Ellie fáradtan bólintott – Amint magamhoz térek, megcsinálom, jó? – ültette az ölébe, miután megköszönte a palacsintát, amit Zayn elé helyezett. – Jó, és mit csinálunk ma? Menjünk le a medencéhez vagy a tengerhez vagy azokhoz a kedves nénikhez, akik mindig játszanak a gyerekekkel, tudod, na, igen, oda! – Ellie kérdőn felpillantott a férfire, aki összehúzott szemöldökkel próbálta kitalálni mire gondolhat a kislánya, majd somolyogva a nőre kacsintott, miután rájött, mit szeretne Hanna. – Végül is mehetünk, Ell, csak délután dolgozol, nem? – bólintott és a mosogatóhoz helyezte üres tányérját. Zayn közelebb lépett és édes csókot nyomott ajkaira, amiben pár pillanatra mindketten elvesztek, olyan bódítóan hatott testükre és lelkükre egyaránt.

- Fúúúj! – szorította kis kezeit Hanna a szeme elé és megfordult, hogy ne lássa Elliéket, ahogy „undorítóan” elmerülnek egymás szájában.

De ők mindinkább egymás világába vesztek el.

Zayn egyik karjával kislányát szorította magához, míg a másikat Elena dereka köré fonta, és mosolyogva cirógatta rózsaszín pólóján keresztül puha bőrét. Lassan lépkedtek a hatalmas pokróc felé, ahol legalább 10 gyerek ült rengeteg játékkal körülvéve és néhány fiatal lánnyal, akik közül legtöbb olasz volt, mégis beszélt angolul vagy épp németül. Hanna izgatottan mocorgott Zayn kezében– Légyszi apa, tegyél le! – nézett fel csillogó szemekkel a férfire, aki aprót sóhajtva letette a földre és nézte, ahogy odaszalad egy kisfiúhoz, aki éppen a kirakókat rakosgatja. Zayn leült a takaró szélére és ölébe húzta a meglepett Elliet, majd nevetve belepuszilta a nyakába és vállára hajtotta a fejét.

Mindig is abban a hitben éltem, hogy lehetetlen túllépni egy szerelem elvesztésén; elítéltem az összes embert, aki társa halála után boldogan tudott megjelenni egy másik nő mellett vagy feleségének mondani és újra családot alapítani vele, családot, amit egyszer már megélt és egyik pillanatról a másikra ki is csúszott karmai közül, mint a selymes homok a tengerparton. Aztán minden olyan hirtelen történt. Én pedig csak sodródtam és eveztem előre a szerelembe. És hirtelen minden olyan szép lett. A Nap fényesebben sütött; a madarak szebben énekeltek; a virágok csodálatos illata egyik pillanatról a másikra bódítóbban illatozott, mert minden csetlő – botló dologra odafigyeltem. Ma már rájöttem, hogy a reggelek újra értelmet nyernek, amikor valaki átöleli a derekadat és te bele tudod fúrni arcodat a hajába; többé már nem úgy gondolsz a naplementére, hogy újabb napot sikerült túlélnem, hanem, hogy bárcsak visszapörgethetném az időt és újra reggel lenne, hogy átélhessek mindent csodálatos percet elölről még egyszer. Már tudom, hogy minden szerelem más és más, lehetsz kétszer vagy akár húszszor visszatérő egy bizonyos eufórikus érzésbe, mindig másképpen éled át a magába raktározott felemelő pillanatokat és égig repítő fenséges szeretetet. De két közös dolog van mindegyikben: rózsaszín felhők és keserű zuhanások.