2014. március 15., szombat

16. Láthatatlan menedéket nyújtott


16. Láthatatlan menedéket nyújtott

Ha valakit szeretsz, olyannak látod, akár egy angyalt. A mosolya bearanyozza a napod. Ez az érzés semmihez se fogható.

Lehetséges, hogy belép valaki az ajtón, pont abban a pillanatban? Lehetséges, hogy észrevesz? Hogy te észreveszed? Lehetséges, hogy összeakad vele a pillantásod? Lehetséges, hogy elveszel benne? Lehetséges, hogy nem tudsz tőle elszakadni, mert magával ragad, és egyszerre elrepít egy másik világba? Lehetséges, hogy érzel valamit… Valami különlegesen furcsát és észvesztően rendkívülit? Lehetséges…?

Lehetséges. Megeshet, és én abban a pillanatban, amikor megláttam hittem el az összes hülye csöpögős regényt és filmet mindegyik már – már undorítóan nyálas idézetével, mert rájöttem, hogy mindez nem mese. Na, jó néha – néha belecsúszik egy – két túlzás, de ez szinte már kötelező, hogy megtörténjen, ez talán egy csepp örömet vagy reményt ad a boldogtalan szerelmeseknek vagy épp szingliknek, akik a tv, esetleg Laptop előtt ülnek egy nagy tál kukoricával, két tábla, mennyeien finom csokival és még több csomag zsebkendővel felszerelkezve. Sosem értettem mit jelent szeretni és szeretve lenni, de még azt is csak rózsaszín ködben úszó barátaimtól tudtam, hogy mi is az a szerelem. De, hát mindenkinek mást és másképpen. És ezt sikerült megtapasztalnom. Maga a szeretet nem egyéb, mint hogy valakit mélyen érzünk, mélyen belelátunk a szemei mögé, a lelkébe, és bármilyen külső mögött felismerjük, hogy "Ő az!". Érezzük a gondolatait, és gondoljuk az érzéseit.

A televízióban a film utolsó jelenetei játszódtak le, hárman ültek a kihúzható kanapén néhány szem pattogatott kukorica társaságában és szemüket egy pillanatra sem vették le a képernyő nagy felületéről. Lélegzetvisszafojtva várták, hogyan fejeződik be a Mézengúz 2, leginkább Hanna élvezte, de a két felnőtt is teljesen elmerült a mese képkockáiban az utolsó másodperekben is. Hátukat a falnak döntötték, míg a kislány apja ölébe hajtotta a fejét és onnan figyelte kíváncsiskodó tekintettel a tv – t. Ellie elgondolkodva simított végig a lány barna haján, mosolyogva nézte, ahogy türelmetlenül kifújja az elszéledt tincseket arca elől. Kipillantott az ablakon. Az idő későre járt már – talán már 10 óra is elmúlhatott -, az égbolt sötét színekben pompázott, amit a világító Hold és a csillagok díszítettek és néhol egy – egy épület fényei is világosabbá tették, látszódott a tenger nyugodt fodrozódása és a homokban üldögélő szerelmes párok, amint átölelik egymást és halkan, suttogva beszélgetnek, vagy mindössze elmerülnek az éjszaka által nyújtott páratlan látványba. Rengeteg nyaraló sétált az utcákon lenge, nyárias öltözetben, kezükben vékony pulóverrel arra az esetre, ha esetleg az idő lehűl, árusok kápráztatták el a gyerekeket színes, villódzó játékaikkal, legtöbb esetben sikeresen, sokan mentek a Luna Park néven ismert vidámparkhoz, hogy este felülhessenek a hatalmas óriáskerékre vagy a legőrültebb szerekre.

Érezte, hogy Zayn közelebb húzza magához a testét, vállát átkarolja, és ujjai finoman végigsiklanak bársonyos bőrén, egyszeriben kirázta a hideg és melegséggel öntötte el. Arcát halvány pír lepte el, ahogy érezte a perzselő tekintetét és karján gyengéden játszadozó ujjainak fenséges mozgását, tudta, hogy szereti Zayn, de avval is tisztában volt, hogy nem csak belé szerelmes. Melissa. Az ember hiába hangoztatja, hogy túllépett egy elhunyt hozzátartozóján, egy olyan emberen, akit mélységesen szeretett és tisztelt, valójában erre sosem képes. A fájdalmat mindössze normalizálni tudja, a hiányérzetet egy bizonyos szintre csökkenteni és elviselni a tátongó űrt, amit a személy maga mögött hagyott avval, hogy elment. Mikor egyedül rá lenne szüksége, mikor ő tudna egyedül segíteni, mikor a kedves szavak épp az ellenkező hatást érik el, mikor azt mondják, hogy lépjen túl rajta. Mikor nem értik meg, hogy ez lehetetlen, felfoghatatlan és elképzelhetetlen. Mert nem is akar. Hogy is szerethetné elfelejteni azt, aki megtanította neki mit jelent az igaz szerelem? Mikor kinyújtva a kezét, mindhiába, mert már nem ő van ott. Mikor végigsimít néhány tincsen, de azok sötét színben pompáznak, nem pedig világos. Mikor belehelyezi a tenyerét egy másikba, de annak nem olyan a markolata, mikor csókot lehel ajkaira, de annak már nem ugyanolyan az íze. Mikor rádöbben, hogy elvesztette, végleg. Senki nem ismeri ezt a marcangoló érzést, csak ő. És mindevvel Elena is tisztában volt, még ha mély gyász által megformált keserűséget és fájdalmat nem is kellett átélnie, pszichológusnak készült, átlátott az emberek maszk alá rejtett gyötrődésein és kínjain, egy – egy pillantásból megértette mi játszódik le bennük, nem volt szüksége felesleges szavakra.

- Fáradt vagyok – motyogott Hanna, evvel kirántva Elliet az elmélkedésből. Látta, hogy a film véget ért, már a szereplőket sorolják pár perce a képernyőn, lassan végigsimított Zayn a karján, a vállán és a tarkóján, majd szemeit lehunyta és kinyújtózott. Karjába vette a kislányt, hálát adott, hogy már lefürdött a mese előtt és át is öltözött rózsaszín – sárga virágmintás pizsamájába és elindult vele a másik szobába, hogy lefektesse az ágyába.

- Ellie, te is gyere! – suttogott Hanna, miközben laposak pislogva nézte apja mellkasának dőlve a nőt, akit az utóbbi időben rendkívül megkedvelt. Elena nagy mosollyal az arcán kiszabadította a lábát a takaró fogságából, felállt, betűrte ujjatlan pólóját a világos shortjába és néhány lépéssel később mellettük termett.

- Hozzak vizet, ha éjszaka felkelsz és megszomjazol, tudjál inni?

- Légy szíves! – nézett rá hálásan Zayn, miközben betette az ágyba Hannát.

 Műanyagpohárral az ajtókeretnek dőlve nézett végig a barátságos szobán. A falak világos színben pompáztak néhány képpel díszítve, a redőny le volt húzva, csupán az éjjeli lámpa halvány fénye borította be a helységet, ahol egy ágy és pár bútor helyezkedett el. Zayn az ágy mellé térdelt, kezeivel közrefogta lánya mancsait és halkan dúdolt egy dalt, amit Ellie nem ismert fel, de egy valamiben teljesen biztos volt: Még soha nem hallott egy férfit ilyen szépen énekelni. Kicsit zavartan letette a szekrényre a poharat és leült a padlóra Zayn mellé, nem érezte magát igazán helyén valónak, de minden aggodalmát elfelejtette, amikor Hanna fáradtan felnézett és megszólalt: - Már vártalak, Ellie!

A férfi lekapcsolta a villanyt, összekulcsolta az ujjait Elenáéval és utoljára homlokon puszilta lányát, mielőtt elhagyta volna a szobát.

- Fáradt vagy? – pillantott kíváncsian Zayn Elliere és magához húzta, hogy ölelésébe vonja. Végigsimított a hátán, míg kezei megállapodtak a derekánál, ahol gyengéden közre fogta és a nyakhajlatába temette arcát.

- Egyáltalán nem. – suttogott és puszit nyomott borostás arcára. – Csak csókolj már meg, kérlek! – nyöszörgött. Zayn kuncogva felemelte a fejét és halkan nevetve megrázta a fejét. Lassan beborította az egész orcáját puszikkal, vigyorogva nézte Ellie fokozódó dühét, míg nem bírta tovább és rátért az ajkaira. És végre megcsókolta, olyan emésztő vággyal és szeretettel, hogy egy pillanatra még a nő lélegzete is elállt. Zayn úgy tette, mintha Elena egy elveszett rész lett volna őbelőle, amit végre visszakap. Ez így is történt, mert a napok, melyeket a férfi vele töltött mély befolyásoltsággal hatottak rá és lelki állapotára. Érezte, hogy, ha nem is teljesen, de a szíve és a lelke lassan rendbe jön, már eljutott arra a pontra, amikor nem érezte, hogy bűnt követne el, ha csak egy pillantást is vetne a másik nemre. Mert megértette, hogy Melissa elment, még, ha agya egy rejtett zuga még mindig őt keresi, és nem bírja elfogadni, hogy nem találja, mert már nincs a Földön, nem él. És mindezt Ellienek köszönheti, egyedül neki, mert ő mutatta meg, hogy hol találja meg önmagát, hogy, hogyan térjen vissza a pár évvel ezelőtti énjéhez, mindenfajta fájdalom és felesleges elfeledés nélkül. Ellie megmentette Zaynt és újjáélesztette, megtanította neki, hogy a keserű gyász és elsöprő veszteség után is van élet, felnyitotta a szemét. Láthatatlan menedéket nyújtott.

Pihegve váltak el, homlokukat egymásnak döntötték és lehunyt szemekkel szorították magukat egymáshoz. Ezek az ölelések mind – mind tartalmaztak valamit, testük összeforrt, nem tudták mennyi ideje álltak egymásba fonódja, lehet, hogy pár perc, meglehet, hogy fél óra, nem számított. Mert együtt voltak.

 - Gyere, igyunk meg egy bort a teraszon! – szólt csendesen Zayn és pár centire elvált Ellietől, aki apró bólogatásokkal támogatta az ötletet. A férfi felkapott egy üveget, kinyitotta és két pohárba töltött a sötét nedűből, amiket odaadott Elenának. Átkarolta a derekát, megfogta a bort és lassú léptekkel kisétáltak a helységből, elfoglaltak két műanyagszéket az asztal mellett.

Nyugodt kortyokban fogyasztották az italt, miközben az eléjük táruló fenséges látványt figyelték. Egyre kevesebb ember lézengett az utcákon és a városban, a boltok és éttermek többsége már bezárhatott és az árusok is visszavonulót fújtak, a tengerpart lenyugodott. A csendet mindössze a tenger morajlása törte meg és egy – két kiabálás a távolból, vidámparkból.

Zayn a nőre fordította pillantását, mosolyogva nézte, ahogy felhúzott lábai körül összekulcsolja a karját, fejét ráhajtja, és egymás tekintetét fürkészik. Még soha nem látta ennyire védtelennek és aranyosnak is egyben.

- Miért jöttél el Londonból? – kérdezte Zayn és az asztalra tette az üveget, míg öntött mind a kettejüknek a borból.

- Te miért hagytad ott? – kérdezett vissza szórakozottan Ellie és halványan somolyogva felhúzta a vállát. A férfi néhány pillanatig elgondolkodott, kezébe vette a poharat és kortyolt belőle, mielőtt válaszolt volna.

- Kikapcsolódás, túl sok emlék, ilyesmik.

- Szintúgy és milyen jól döntöttünk, hogy ide jöttünk. – nézett a távolba derülve Ellie és ujjait végighúzta a poháron. Hirtelen képes lett volna mindent elmondani Zaynnek, ami a múltjával kapcsolatos és ezt nem egy – két pohár bornak köszönhette. Megbízott benne, el akarta mesélni neki, hogy miért találkoztak kilenc éve, mindent meg akarta magyarázni, legfőképp azt, hogy miért egy piszkos gyönyör.

- Egyébként elszöktem a bordélyházból néhány lánnyal egy éve, ennek köszönhetem, hogy ma itt ülök veled, na meg egy jó adag szerencsének. – szólalt meg hirtelen Elena. A férfi csendesen, összehúzott szemekkel nézte a lányt, várta, hogy folytassa mondandóját, de ez nem következett be, ezért ő törte meg a csendet.

- Nem tudom miket élhettél ott át, valószínűleg nem sok jót és te is tudod, hogy erről nem kell beszélnünk, ha nem akarsz! Ha úgy gondolod, minden rendben van és képes vagy elmondani valamit, meghallgatlak, de nem vagy semmire sem kötelezve! – szorította meg Zayn az asztalon pihenő kezét és egy puszit nyomott rá.

- És, ha azt mondom, nem is volt annyira rossz?

6 megjegyzés:

  1. Drága Bloggerina!

    A Love Will Remember című blogom, meghirdette élete első versenyét. Nézz be te is, ha érdekel. Vesztenivalód nincs, sőt még plusz olvasókra is szert tehetsz.
    Ölel: Blake.

    lovewillremember-justinbieber.blogspot.hu/p/verseny.html

    VálaszTörlés
  2. Van egy díjam a számodra : http://ellaandzayn.blogspot.hu/2014/03/1-dijam.html

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia, köszönöm, hihetetlenül hálás vagyok érte! :-)

      Törlés
  3. Drága Író!
    Blogom versenyt szervez, melyre sok szeretettel meghívlak. Ha érdekel, nincs más dolgod, mint az alábbi linket megnyitni, kommentben leírni a kért adatokat, s két feltételt teljesíteni. Az egész 5 perc alatt megvan, s nincs vesztenivalód. Remélem benézel, Puszi: Blake

    http://lovewillremember-justinbieber.blogspot.hu/p/verseny.html

    VálaszTörlés