2.Tiszta lap

2.Tiszta lap

El kell felejtenünk mindent, ami volt. Új életet kezdünk, mindannyian üres, tiszta lappal indulunk. Most minden azon múlik, hogy mit írunk a tiszta lapokra.

 Az emberek sokszor mondják, hogy az idő segít. De vajon mindenkin segít? Mindenkinek megadja, hogy elfelejtse a múltban történt eseményeket vagy rossz pillanatokat? Vagy csak bizonyos emlékeket lehet elfeledni?

Már megint ugyanott tartok, ahol napokkal ezelőtt. Engedtem az emlékeimnek, de most abba a hibába csúsztam, hogy nem állítottam meg őket. Hagytam, hogy elborítsák az elmémet és fájdalmas sebeket szaggassanak fel, evvel padlóra kényszerítve engem. Soha nem tartottam magam gyenge embernek, soha nem érdekelt ki mit gondol rólam. Egy álarc mögé bújtam ezzel elrejtve minden szenvedésemet és fájdalmamat a világ elől, nem engedtem, hogy időm legyen, és el tudjak mélázni, mert tudtam, hogy ugyanott kötnék ki, mint most. Az idegösszeroppanás szélén.

Tudtam, hogy nem lenne szabad elolvasnom ezt a kis könyvet, de nem támaszkodtam a megérzéseimre; pedig jobb lett volna. Már azt sem értem miért tartottam meg a naplómat, azt meg főleg nem, hogy miért nyitottam fel. Talán nem gondoltam volna, hogy ennyire fájdalmas visszaolvasni az életem egy szakaszát.

Könnyfátyolon keresztül olvasom a sorokat. Könnyeim néhány betűt elmaszatolnak, de nem érdekel; csak falom a sorokat és nem értem miért kínzom saját magamat. Nem bírom tovább, nem vagyok képes tovább olvasni, tudom mi a vége és én nem vagyok annyira erős, hogy engedjem; újra leperegjenek előttem az emlékek.

Dühös vagyok, és megint elveszettnek érzem magamat, de most már nem a múltban történt események miatt. Most jöttem, csak rá igazán, mennyi mindent elvesztettem, nem volt gyermekkorom, nem voltam szerelmes, nem voltak barátaim, támaszaim. Más tinédzser bulizni jár, és a barátnőjével vásárol, de én ezt nem tehettem meg.

Újrakezdem az életem, tiszta lappal indulok, és végleg megpróbálom lezárni magamban a múltat, ami megpecsételte eddigi életemet. 50 oldal van még a naplómba üresen, szeretném, ha ezek a lapok szebbek lennének és kevésbé fájdalmasak.

- A sorok, amelyet le fogok írni ide, boldogabb emlékeket fognak tartalmazni! – Minden elhatározásomat komolyan gondolom. Nem szabdalom cafatokra a könyvet, badarság lenne. Ez is része a TERV – nek.

Sírás annyira erőtlenné tette a testemet, hogy csak arra van időm, hogy befeküdjek az ágyamba, ezek után rögtön hatalmába kerít az álom.

Az álmokkal az a baj, hogy az ember akkor tudja meg, hogy álmodott, mikor fölébred. Mikor már mindennek vége. Mikor egy szebb világból, belecsöppen a valóság zord és nyomorult világába.

Az ébresztőóra kellemetlen visító hangjára egyszeriben kipattantak a szemeim. Ma a második műszakban vagyok a cukrászdába, nem szabad elkésnem! A vékony takaróból kiszabadítottam a testemet és villámgyorsan futottam az előszobába, hogy rendbe szedjem magam. Nem néztem a tükörbe, úgy éreztem, az csak csorbítana az önbizalmamon, ezért inkább gyorsan beálltam a zuhany alá és magamra engedtem a langyos vizet. Nem szabad sokáig áztatnom magam, mert elkések! – figyelmeztettem magam. Gyorsan felöltözök, elpakolok pár szükséges holmit és szaladok a munkahelyemre.

- Hol vannak a gyerekek Marie? - érdeklődöm a kicsik felől, abban a pár percben, ameddig nem kell futkorásznom. A két rosszcsontoknak ki van alakítva hátul egy kisebb szoba, hogy amíg anyjuk dolgozik, ők ott elüssék az időt, rengeteg játék kíséretében. Most azonban, mikor köszönni akartam nekik, nem találtam őket a szobában, így arra a következtetésre jutottam, hogy nincsenek itt. De ők mindig a cukrászdában vannak!

- A mai napot az egyik barátjuknál töltik! – sóhajtott egy nagyot Marie, ami engem kuncogásra késztetett. Szóval ezért van még meg minden süti!

Hamarosan újra cserélődtek az emberek én pedig újra a munkába fektettem miden erőmet és figyelmemet. Minden erőmmel azon voltam, hogy gondolataim ne terelődjenek el más irányba, szigorúan csak a munkára figyeltem.

Sebeink többsége begyógyul, és csak hegeket hagy maga után. De van, hogy nem gyógyul be maradéktalanul. Vannak olyan sebeink, félelmeink, amiket mindenhova magunkkal cipelünk, és a vágás már régen történt, de még mindig érezzük a fájdalmat, amit okozott. Nem tudom melyik seb jobb, amit frissen kapunk és borzasztóan tud fájni, vagy a régi, aminek már rég be kellett volna gyógyulnia, de nem teszi? Talán a régen kapott sebeink mutatnak valamit. Emlékeztetnek, hogy mennyi mindenen mentünk keresztül, mennyi mindent győztünk le, és megmutatják, milyen erősek vagyunk.

A hatos asztalnál kell felvennem a legújabb rendeléseket. Egy csapat 30 év körüli férfi veszi körbe az asztalt és még így, nappal is megremeg a kezem, ahogy végignézek rajtuk. Lábaim remegnek, míg megteszem a pár métert az asztalig, de a pár másodperc, óráknak tűnik. Illedelmesen megkérdezem mindenkitől, hogy mit hozhatok, és ők vigyorogva válaszoltak egy-egy kacsintás kíséretében. Gyorsan jegyzeteltem kéréseiket és megpróbálom csillapítani remegésem.

 Ismerős volt ez a „mozdulat”, és egy pillanatra újra rám törtek a hátrahagyott életem emlékei. Egymáshoz kellet préselnem a két kezemet, és vennem egy mély lélegzetet, hogy elmúljon a remegés. Pár hete még ez sem lett volna elég, de most örülök, hogy a szorongásrohamaim már nem olyan elsöprőek. Visszasétáltam a pult mögé és öntöttem magamnak egy pohár jeges teát, és rögtön meg is ittam. Becsuktam a szememet és nekitámaszkodtam a pultnak, hogy végleg úrrá legyen rajtam a nyugalom.

- Ellie, jól vagy? – sietett oda hozzám Marie. Nem szabad megtudnia semmit, és nem csak neki senkinek. Sokat beszélgetek vele, de sose lépünk át egy bizonyos határt, és tudja, hogy nem beszélek a múltamról, vagy az idejövetelem okáról. Az egyedül az én titkom. Ezért vagyok még mindig biztonságban.

- Jól vagyok, csak egy kicsit elfáradtam, de már megyek is. – néztem rá mosolyogva. Aggódó pillantással nézett rám, és mind aki nem akarja elhinni magyarázatomat. Hazudni, annak az egyetlen embernek, aki támogat, nagy bűntudattal tölti el a lelkemet. De nem tehetek mást, ezt kell tennem.

- Vedd fel a tizenegyes asztal rendeléseit, szolgáld ki és utána menj haza! – parancsolt rám Marie. Rögtön ellenkezni kezdem, de egy szigorú pillantással belém fojtotta a szót.

Egy sóhajtással nyugtáztam; Marie hajthatatlan, ő a főnök, azt kell csinálni, amit mond, az ő szava jelent itt valamit. Pontosabban mindent, így felvettem a jegyzettömböt, a feketén fogó tollat, és kiléptem a pult takarásából.

Mielőtt odaértem volna, rendesen megnéztem ki, vagy kik ülnek a tizenegyes asztalnál. Egy –körülbelül velem egy idős - férfi és egy kislány, akit 6-7 évesnek néz ki. Feltehetőleg apa és lánya látogatta meg a cukrászdát. Megmosolyogtat a látvány, ahogy a lány apja ölében ülve birizgálja a papája haját és nagyokat kacagnak mindketten. Egyik kis kezében egy játék babát szorongat, amit nagy valószínűséggel ő öltöztetett fel, tekintve, hogy a mellettük levő széken még egy kisruha van.

Rendesnek tűnik és gyereke van, ebből arra tudok következtetni, hogy valahol van egy feleség, csak ő most éppen rakodik, vagy más elfoglaltsága van, ezért nem tartott velük. Nem szeretném megtörni jókedvű hangulatukat, de ők is szeretnének valamit, ha már beültek a cukrászdába és én is minél előbb vissza szeretnék jutni az apartmanba, tekintve, hogy tényleg elálmosodtam.

- Elnézés, mit hozhatok? – kérdeztem meg illedelmesen és az asztaltól nagyjából fél méterre álltam meg. Hangomra egyből felém kapták a fejüket és mind a ketten nekem szentelték minden figyelmüket.

- Két epertortát, egy kávét és egy pohár narancslét kérünk szépen!

Gyorsan jegyzeteltem kérésüket és visszasiettem a pult mögé. Elővettem két tányért, raktam rá a kért sütikből, facsartam egy pohár narancslét és lefőztem a kávét. Mindent rátettem egy tálcára cukor és tej kíséretével, és elindultam a tizenegyes asztalhoz. Az asztalok közt szlalomozva jutottam el az ablak melletti ülő személyekhez és pakoltam le rá a kért ételeket és italokat. Jó étvágyat kívántam és már ott sem voltam.

- Jó éjszakát Ellie! – köszönt el Marie, de én még nem akartam elmenni, amíg nem tudok meg valamit.

- Várj Marie! Kérdezni szeretnék valamit!- siettem vissza hozzá. Biztos vagyok benne, hogy nem tudnék elaludni úgy este, hogy nem tudtam meg ezt az információt. Nem értem miért érdekel egyáltalán, de felkeltette az érdeklődésemet.

- Kik ülnek a tizenegyes asztalnál? 

Tudom, hogy Marie mindenkit ismer és mindegyik vendéggel szóba elegyedik ezért is kérdeztem pont tőle.

- Zayn Malik, és a kislánya, Hanna, de most ne haragudj, ki kell szolgálnom a vendégeket, jó éjszakát! – és már ott sem volt. Nekem pedig megválaszolatlanok maradtak a kérdéseim. Semmivel nem tudtam meg többet, ezek a nevek nekem nem mondanak semmit sem, azt hittem ennél beszédesebb lesz..

Utoljára rá néztem még Zaynre és Hannára. A kislány még mindig apja ölében ült, és barna haját megvilágították a nap sugarai, ezzel vöröses árnyalatot adva gyönyörű fürtjeinek. Rámosolyogtam a lányra, és kiléptem az ajtón.

Az ágyban fekve, még mindig nem tudtam kiűzni a gondolataimból azt a két embert, akik ma a tizenegyes asztalnál foglaltak helyet, egyszerűen frusztrált, hogy nem kaptam választ a kérdéseimre, az pedig még jobban megijesztett, hogy szeretném tudni ezeket a válaszokat. De miért érdekel ez engem egyáltalán?