41. Elveszített szerelem

41. Elveszített szerelem

 

Tényleg, mintha valaki meghalt volna - én magam. Mert nem csak a legigazibb igaz szerelmet veszítettem el - ami önmagában is elég hozzá, hogy valaki belepusztuljon, de ráadásul elveszítettem a jövőmet, a családomat - azt az életet, amit választottam.

Miután csengetett, hátrahúzódott. Nem tudta mit fog tenni Zayn, ha meglátja és ő sem tudta, hogy gondolta, hogy két hónap után, csak úgy beállít hozzá szállásért éjszakára. A mai nap kegyetlen volt. Még mindig tisztán látta maga előtt anyukája zokogó arcát, csalódott szemeit és erős taszítás, amivel kilökte a házuk ajtaján. Tudta, hogy szereti, de ez az időszak mindannyikat megviselte és utálta a tényt, hogy miatta szenvednek.

Zayn hatalmas, fehér háza előtt állt, idétlenül toporogva és várta, hogy kinyissa az ajtót. Magában újra meg újra elmormolja, mindazt, amit szeretne neki is, habár tudta, hogy a bocsánatán kívül nem igazán ér el vele bármit. De jelen pillanatban már az is elég.

Kinyílt az ajtó és Zayn kilépett rajta, kezével megdörzsölte az arcát, majd összehúzott szemekkel Elliere pillantott. A nőnek néhány pillanatra elállt a lélegzete. Zaynen csak egy farmernadrág volt, így láttatni engedte kidolgozott, kockás hasát és köldökétől induló, majd nadrágjában eltűnő vékony, fekete csíkot. Arca nyúzott volt, haja kócos, mégis ő volt a legcsodálatosabb ember, akivel Ellie valaha találkozott. Bámulásából a férfi torokköszörülése rántotta vissza.

- Te mit keresel itt? –Összehúzott szemekkel motyogott és hátra lépett– Várj, egy pillanat!

Belépett és villám gyorsan magára kapta a legközelebb útjába kerülő pólót, majd feszülten újra előtte termett. Nem tudott parancsolni tekintetének, amikor Ellie hosszú hallgatás után sem törte meg a köztük keletkező csendet, végigpillantott rajta. Még a bő pulóver sem tudta átverni, látszott milyen a vékony a csípője és a karjai, a combjairól nem is beszélve, aztán amikor az arcára nézett, akkor látta csak meg igazán, hogy az egykor gyönyörű barátnője ma már nem egyéb, mint egy megtört roncs. Kórosan soványnak tűnt és Zayn kényszerítette magát, hogy ne érezzen iránta sajnálatot. Mert ha nem tette volna azt, amit, akkor ma nem lenne ilyen elveszetten szánalmas.

- Valószínűleg elkéstem a bocsánatkéréssel – Zayn felhorkant, amikor meghallotta a szavakat és dühösen be szerette volna vágni az ajtót, de Ellie beslisszolt, mikor észrevette a szándékát. – Tudom, hogy valószínűleg nagyon utálsz, de kérlek hallgass meg, és ha azt akarod, soha többé nem látsz!

- Ellie, ezt ne most, bármikor máskor, de ne ma – tolta kifelé az ajtón, - esküszöm, fel foglak hívni holnap, csak most menj el! – Hátrapillantott és feszülten beszívta a levegőt, amikor mozgolódást hallott – Basszus, menj már el innen!

- Nem, hallgass meg, fél perc az egész és biztos, hogy nem megyek addig sehová! – dacosan megrázta a fejét és Zayn mérges szempárjába meredt – Szeretném, ha tudnád, hogy soha nem akartalak megbántani és tudom, hogy az lett volna a helyes, ha már az elején elmondok mindent, de.. – megakadt a mondatban, van erre helyes mentség egyáltalán? Kétségbeesetten beletúrt a hajába és lesütötte a szemét. Nincs.

- De? – Zayn elfelejtette az aggodalmát és hidegen Ellire nézett és abban a pillantásban benne volt minden haragja, amit a nő iránt táplált. A nő iránt, akiért egykor mindent megtett volna. Akiért küzdött, és akit szeretett.

- De szeretlek Zayn, szeretlek – csapott a combjára reményvesztetten. Képtelen volt belenézni Zayn méregtől elsötétült szempárjába, miközben a szavak sikítozva feltörtek a mélyről. Annyira szerette volna, hogy megenyhüljön a fagyos szív és a barna íriszek, hogy bármit megtett volna. És ebbe a bármibe tényleg minden beletartozott. Szüksége volt az előtte álló férfira, kezei kontrollálhatatlanul remegtek, míg, Zayn pólóját markolászta, de ő csak kifejezéstelen arccal megrázta a fejét. – Mit szeretnél, mit tegyek, hogy el hidd, mennyire sajnálom mindazt, ami történt? Tudom, hogy hatalmas hibát követtem el, mert nem mondtam el neked ez az egész szarságot, nem így akartam, hogy megtudd! Zayn, könyörgök – súgta elkeseredve – hadd mondjak el mindent!

A férfi már épp kinyitotta a száját, amikor felcsendült mögötte egy csilingelő hang – Zayn, ki az? – Melissa a vállára tette a kezét és összehúzta magán a selyem köntösét. Ajkai döbbenten elnyíltak és szája elé kapta a kezét, amikor meglátta maga előtt legjobb barátnőjét. - Ellie – motyogott aggodalmasan. Zayn felszisszen és összeszorította a szemét.

És Ellie csak állt ott némán és ekkor értette meg igazán, hogy minden kicsúszott a kezéből. Mindent, ami valaha az övé volt, elvesztett. És még csak nem is lehetett dühös az előtte álló személyekre, mert magának kreálta ez a helyzetet, mégis úgy érezte, hogy meghalt. A legjobb barátnője és a szerelme. Szerette volna azt mondani, hogy nem bántja, mert tudott róla, és ez valójában így is volt, de a fájdalom, mely az igazság arcon csapásakor ütötte meg, elviselhetetlen volt. Marcangoló, kínzó és brutálisan fojtogató.

Míg a saját sebeit nyalogatta, észre sem vette a körülötte lévő csendes, de annál jelentőségteljesebb dolgokat. Minden erejével Jeremyn agyalt és, hogy minél előbb tovább léphessen, és új életet kezdjen. Zaynnel. De már elkésett.

- Ellie – kapott kétségbeesetten a keze után Camille, míg Zayn elfordította a fejét és összefonta mellkasa előtt a kezét. – Ellie, én el akartam mondani neked, de tudtam, hogy mennyi minden jött össze az utóbbi időben és egyszerűen összeroppantál volna.

- És most? És most nem roppanok össze, szerinted, te rohadt ribanc? – esett neki dühöngve. Könnyek szöktek a szemébe, az elveszettség könnyei, mert tudta, hogy akármit tehet, semmi nem lesz már a régi. Szőke hajszálak maradtak az ujjai között, míg visítva belekapott Camille hajába. – Miért pont te?

Zayn közéjük állt és lefejtette Ellie kezét Camilléról. Minden, amit akart, hogy visszaforgathassa az időt és fel tudjon készülni erre a találkozásra, amire aztán végképp nem számított. Napokig várta, hogy felkeresi Ellie és valami magyarázattal szolgál a kialakult helyzetre, míg végül makacsul elhívta randizni Camie – t ma. És minden tökéletesen ment, de amikor most, este, meglátta az ajtajában a lányt, aki szeretett, benne is eltört valami.

- A legrosszabb tudjátok, mi? Hogy végig tudtam. Tudtam, hogy te, Camie, bármit megtennél Zaynért, csak hogy a közelébe kerülj egy pillanatra vagy rád mosolyogjon, esetleg beszélgetésbe folyamodjon veled. De arra nem voltam felkészülve, hogy annak ellenére, hogy mindig elmondtam neked, mennyire szeretem Zaynt és szeretnék egy újabb esélyt kérni tőle, te evvel mit sem foglalkozva ráhajtasz. – Zaynre nézett, aki távolba révedő tekintettel állt az ajtóban, ajkait összeszorította és lassan megrázta a fejét. Camie kezeibe temette az arcát és halkan sírdogált, míg Ellie beszélt. – Ha én a helyedben lettem volna, bármennyire fáj, de hagyom, hogy a barátnőm küzdessen azért, amit szeretne elérni.

Rájuk nézett és nem tudta eldönteni, hogy mi fáj neki a legjobban. Hogy Zayn már egészen biztosan nem őt szereti vagy az, hogy akit szeret, az a legjobb barátnője.

- Ti voltatok az egyetlenek, akiknek meg kellett volna értenetek, hogy a világom szétesik. Az anyám alig negyven perccel ezelőtt kidobott a házunkból, sírva és azt kiabálta, hogy soha többé nem akar látni. És az apám csak szótlanul nézte. Úgy érzem, mintha sikítanék, mert nincs senki, akivel beszélhetnék. Camie, te becsaptál, Zayn, te meg csak utálsz és makacsul tartod magad ahhoz, hogy megbocsájthatatlan bűnt követtem el.  De csak hogy tudjátok, én voltam ott mindig mellettetek, amikor dühösek voltatok, szomorúak, csalódottak vagy meg kellett vigasztalni titeket. Én voltam számotokra a biztos pont és nekem is ti voltatok azok. – Felvette a földről a táskáját és vállára kanyarította. Füle mögé tűrte a haját, amikor egy erős fuvallat az arca elé söpörte, összekulcsolta a mellei előtt a kezét és a kertet szemlélte. Minden tele volt játékokkal. A hinta kísértetiesen himbálózott az éjszaka borús csendjében, a labdákat a tuják közé sodorta a szél és a piros bicikli magányosan terült el a pázsiton. Hosszú percekig egyikük sem szólalt meg. Camie zsebkendővel törölgette maszatos arcát és Zayn gondolataiba merülve egyetlen pontot szemlélt, majd Ellie felé fordította tekintetét, aki halkan szipogott, míg Hanna játékait nézte. – Miért hagytatok elveszni?

*

Belépett a néhány perce kivett hotel szobájába. A táskája hangos puffanással hagyta el vállát és remegő ajkakkal pakolta ki a ruháit a szekrénybe. Nem engedte, hogy érzelmei utat törjenek, gépiesen rakta be szoknyáját a polcra és nem akart rá emlékezni, hogy mennyire tetszett Zaynnek rajta a ruha. Elfojtotta a zokogását és fuldokolva terítette ki a kis asztalra Hanna rajzait, szerette volna elhinni, hogy az anya szó még mindig igaz rá, de tudta, hogy már hiába reménykedik. Cserbenhagyta a kislányt, akinek szüksége volt rá, és aki igazán szerette őt.

Felhajtotta a pulóvere ujját. Könnyek csordogáltak le az arcán és beharapta az ajkát, de megtette. Kicsatolta a gyönyörű ezüst karkötőt, sírt, didergett, marcangolta a fájdalom, mégis hagyta, hogy szétterüljön a szőnyegen a legfontosabb tárgy, ami a szerelmüket és a hűségüket jelképezte.

A karkötő, amely többet jelentett, mint egy eljegyzési gyűrű, már nem himbálózott a kezén.

 „Nehéz megváltoztatni az életed. De ha már semmi más nem maradt neked, akkor küzdened kell azért, amit mindig is el akartál érni.

Lesznek pillanatok, mikor kételkedsz majd magadban. És azt kérdezed: Istenem, miért velem történik ez? Nektek, akik megéltek pár nehézséget, csak annyit, ne adjátok föl az álmotok!

Azok számára, akik küzdenek az álmaikért, az élet egy új, különleges értelmet nyer. Nem kell, hogy az váljon valóra, amit mások gondolnak rólad. Nem muszáj áldozatként leélned az életed. Menj csak el oda, ahol nem szeretnek, vagy nem foglalkoznak veled, nem fog többé érdekelni. Miért? Mert végre nem azzal törődsz, hogy boldoggá tedd őket. Mert több akarsz lenni, tovább lépni egy szintet. Ideje megtenned az első lépést!” – idézte néhány évvel később.