29. Utolsó lehelet

Sziasztok kedves Olvasók!

Gyorsan az elejére szeretnék írni pár mondatot kivételesen.Szeretném leszögezni, hogy én soha ne tettem olyan dolgokat, mint amik ebben a fejezetben olvashatók, csak utánnéztem egy - két oldalon, hogy rendesen meg tudjam írni ezt a részt! Másrészt. Rengeteg mentséget tudnék felsorolni, hogy eddig miért nem volt rész vagy mostanában miért kések ilyen sokat vele, de nem fárasztalak vele titeket, inkább szeretném megköszönni a sok szeretetet, amit tőletek kapok!
Köszönök mindent! :)
Jó olvasást!

 

29. Utolsó lehelet

Az egyetlen dolog, amit megtanultam, az az, hogy soha ne nézz vissza. A múlt halott és el van temetve. Semmid nem lesz abból, ha benne élsz. Minden a máról szól.

Baromság.

Akik ezeket mondják, azok nem éltek meg a múltjukban semmi eget rengetőt vagy fojtogatót, nem éreztek milyen érzés összetörni és elveszteni a hitet mindenkiben. Csalódni abban a személyben, aki a világot jelentette számukra; aki nap, mint nap mosolyt csalt az arcukra, egyetlen tettel szétszabdalt mindent. Ők elképzelni sem tudják, hogy valaki tényleg átélt olyan szenvedéssel telt órákat, amiről más még csak nem is képzelődik, nem ismerik a fájdalmat és az éles hangokat, amik akkor tőrnek fel, amikor a szívűk daraboka hasad.

Ők. Semmit. Sem. Tudnak.

Nem észlelik, hogy hányan fognak pisztolyt a fejükhöz, hányan menekülnek a padlásra a kötél fogságában és fogalmuk sincsen, hányan végzik el az utolsó húzást a csuklójukon fiókjukban féltve rejtegetett pengéjükkel, miközben mégis azt kívánják, találjon rá valaki és dobja ki a szemét, pusztítsa el végleg. Mennyien vesztettek el mindent, ami a világot jelentette számukra! Hány embert terhelt meg a múlt úgy isten igazán?

Felrémlettek fejében Camie óvó szavai és féltő pillantásai.

Ne csinálj semmi butaságot.

Aztán Zayn játékos puszival fűszerezett mondata.

Légy jó. Vigyázz magadra!

Zokogva hajtotta le a fejét, szemét összeszorította és a mosdókagylót erősen szorította. Igen, lehetséges, hogy a múltunkat lezárjuk, de senki nem gondol bele, hogy ez közel sem ilyen egyszerű, nem tudják eleinte, hogy a szeretteiket veszíthetik el a múltjukban végzett tetteikkel. De Ellie pontosan tudta, hogy a múlt felfedésével akár sokkal többet is elveszíthet, mint amennyit nyerhet. Elmarhatja mellőle a legfontosabb személyeket, akik a remény utolsó cseppjeit adagolták belé és tudta, hogy akkor vége van. Mindennek.

Ők nem tudják elképzelni a tehetetlenség fájdalmát.

A kétségbeesés szenvedését és a jövő bizonytalanságát.

Az agy ködös, már nem a tisztaság irányítja az elmét, minden felborult, ami eddig valaminek is látszott és penge ott fekszik a fehér mosdókagylón, aztán Ellie homályos, könnyharmatos tekintete hosszú percekig vizsgálja. Egyetlen húzás és végleg megszabadul mindentől, egyetlen tett, ami megszabadítja a múlt sebeit és elrepíti egy szebb világba. És mindez tényleg megéri? Ujjai lassan elérik a pengét, óvatosan felemeli, apró sikítások belülről fakadnak és kiabálják, hogy ne tedd, ne csinálj semmi butaságot. De egy suttogás elnyom mindent. Megéri. Hidd el! Már annyian menekültek el ebből a szörnyű világból egy sokkal szebbe, hány emberről hallottál, aki megszabadult minden gondjától egyetlen húzással! Csak tedd meg, egy pillanatig a fájdalom eláraszt, de aztán semmi mást nem érzel az édes gyönyörűn kívül. Ez az egyetlen gyógymód!

Ujját megsebzi az éles eszköz, ami pillanatokon belül az fehér mosdókagylót színezi apró vércseppekkel és a nő döbbenten érzi, hogy a fájdalomtól…

megkönnyebbül.

Kivágja a fájdalmat.

Megéri.

Ha csak egy pillanatig is, de fellélegzik, úgy érzi, már nem ő irányítja a testét, de hát eddig sem ő tette, vagy? Nem észlel semmit, miközben újra felveszi a vörös vércseppekkel bemocskolt pengét és bal csuklójához szorítja a kis tárgyat, mellyel egy pillanata alatt véget vethet az életével. Nem foglalkozik a következményekkel, melyek utolérhetik, ha a dolgok másképp sülnek el, nem gondol semmi másra csak az utolérhető halálra. Lepillant felsőjére, látja, hogy a fekete anyag már magába szívta az ujjából kiserkent parányi vörös folyadékot és a kék farmernadrág szánalmasan fest pálcika vékony lábain; a férfiak azt szeretik, ha van a nőn néhány kilogramm. A hűvös padló kellemetlenül hat meztelen lábára, de ő csak gunyoros mosollyal ajkain belenéz a tükörbe; már rég elvesztette az irányítást teste felett, nem észleli a dolgok súlyát és a tettek komolyságát. A fekete szempillaspirál hosszú, egyeletlen csíkokat hagyott fehér arcán és haja kócosan telepedett le vállán, de ezúttal nem csinált vele semmit, a tükör csak egy szerencsétlenséget mutatott. Lepillantott kezére és egy rövid csíkot húzott csuklója belső felére, figyelte, ahogy a vér épp hogy kiserken és a fájdalom valójában jó érzéssel töltötte el.  Még egyszer megtette. „Ronda” Szemeit összeszorította, miközben újra kitört belőle a rendíthetetlen zokogás és még egy vonalat húzott a másikakkal párhuzamosan.”Nem kellesz.” „Soha nem szerettelek.” Fejét hátrahajtotta, lábai megremegtek és könnyeitől nedves barna tincsei az arcára, vállára, tarkójára tapadtak, majd egy új csík keletkezett, szinte észrevétlenül, ahogy a múlt gyökeréig leásta magát. „Hülye prosti.” „Semmire való.” Mindig is elítélte azokat a lányokat, akik saját testüket és szexuális szolgáltatásokat ajánlottak fel némi pénz kedvéért és ez az idő szaladásával máig nem változott, mindössze nőtt. Olyannyira, hogy az utálat felülkerekedett önmagán és egy – két fénykép segítségével sikerült összetörnie a nőt, aki a súlyokat ma már nem bírta tovább és a szavak felülkerekedtek rajta. „Anorexiás kurva.” „ Csúnya.” Elveszett a múltban és Jeremy csapdájában, miközben hisztérikus zokogás leterítette őt a földre; a térdei felmondták a szolgálatot, lábai összecsuklottak és fájdalmas koppanással elérték a világos padlót.

És mintha csak ez térítette volna észhez és söpörte volna ki a csúf és zord világból, amit valaki vagy valami más irányított, kétségtelenül nem ő. Már érezte, hogy a fájdalom, melyet saját magának okozott, nem is olyan kellemes, sokkal inkább rémisztő és félelmetes. Jobb tenyerét messzire tartotta magától, megfordította kezét és kinyitotta tenyerét, aminek következtében az apró tárgy csörömpölve sírt fel a padlón. Látta a hét – nyolc hosszabb, rövidebb csíkot, melyek beborították bal csuklója belső felét, a kiserkenő vér végigcsordogált puha, fehér bőrén és elkenődött kék nadrágja anyagán. Kétségbeesetten sírt fel újra és újra, szája elé tartotta jobb kezét és csillapítani próbálta rendíthetetlen zokogását. Ó, te jó ég! Mit tettem? – suttogott remegő kezébe. Ellie megfogadta, hogy soha nem bántja önmagát, avval csak saját magának ártana és abból neki mi haszna lenne? A kár sokkalta nagyobb, mint a nyereség, mely pár percig elbódít, míg az ember az öntudatlanság tengerében hullámzik. A vagdosást mindig is elítélte, azt mondta, az a gyengék utolsó lehelete, de ebben a pillanatban megtapasztalta, hogy ez közel sem ilyen igaz, mint ezelőtt gondolta. Túl sokáig volt erős és valahogy meg kellett szabadulnia a fájdalomtól, mely örökösen és állandóan marcangolta, nem hagyta nyugodni, míg végül majdnem teljes egészében felemésztette. Ez az elveszettek utolsó lehelete.

Egy fehér, a hely logójával ellátott törölközőbe bugyolálta kezét, a vér átitta a vékony anyagot és Ellie tehetetlenül, összeszorított szemekkel és sírva megfordult, majd a pult oldalának dőlve pörgette végig fejében pontosan miért is történt mindez. Hogy bánthatta saját magát? Miért süllyedt ilyen mélyre, hogy a penge után nyúljon, mert benne látta az utolsó kapaszkodószálat? Valaki adjon már egy rohadt választ!

Lehunyta kék íriszeit és erősen koncentrált, hogy vissza tudja idézni a ködös állapot előtti eseményeket, de nagyon nehezen ment. A fejébe hasogató fájdalom nyílalt, de emlékezett rá, hogy egész nap rossz passzban volt és a nyugtalanság szinte marcangolta. Megtalálta a dobozt, amire egyetlen szó volt nagy betűkkel ráírva: TERV. Csupa, csupa fekete hatalmas betűvel, nyomatékosítva, hogy az ügy megkezdése előtt még véletlenül se nyissa ki, mert bajba sodorhatja saját magát velük. Leszedte a fedelét és látta a teli dobozt, amely fájdalmas pillanatokat örökített meg az életéből, ez volt ő és a társai hosszú időn keresztül sok – sok képen és felvételen. A láda el volt dugva a szekrény legmélyére és még néhány alig használt, régi ruha is egyeletlenül rá volt dobálva, hogy véletlenül se kerüljön a szeme elé akár csak a felirat is. De ezúttal nem foglalkozott vele és a tudattal, mely sikítozott, hogy ne fedj fel semmit, mert megbánod!

Nem törődött vele, remegő kezeibe vette az egyik képet, melyen éppen ő volt, mancsai erős kötéllel többször átkötözve, szemeit összeszorítva és a szalaggal fedett ajkaiig lomha könnycseppek szánkáztak le lassú, lusta ütemet tartva, amely éppen az ellenkezője volt Jeremy egyik emberével, aki kegyetlenül gyors és mély tempót diktált, ami ellen a fiatal nő nem tehetett semmit. Tűrte a megaláztatást, miközben erősen belemarkolt a férfi a melleibe és röhögve rácsapott Jeremy a fenekére, minden ott van ezeken a képeken és videókon. Ujjai közül kicsúszott a fotó és visszaesett a dobozba, mielőtt Ellie egy újabbért nyúlt volna. Brenda volt rajta, szőke hajánál fogva hátrahúzva és még a mai napig fel tudta idézni a keserves sírást, melyet akkor hallatott társa, amikor két férfi kegyelmet nem ismerve mozgatták nemi szervüket alsó felében. Azokat a pillanatokat Ellie örökítette meg, míg Mikaela zihálva, nagyokat nyelve vette felvételre a szörnyű perceket, majd a kártyát gondosan rejtekhelyére tette. Minden alkalommal ez volt. Rengeteg eset, amikor az ajtó kisebb résein keresztül felvételek készültek a kínzásokról, sőt, néha még a nevetséges okok is hallatszanak a nők sírásain át, amiért megkapták büntetésüket. Elena még tisztán emlékezett az egyik - másikra: túl sokat evett vagy éppen túl keveset. Ilyenkor pedig Jeremyékből előbukkant az a félelmetes szörnyeteg, ami felülkerekedett azoknak a férfiaknak a testén, elméjén és már nem ők irányították saját magukat.

A múlt fogságában erőtlenek vagyunk.

Talán ez a legmegfelelőbb mondás a tettekre, melyeket ködös, szinte öntudatlan állapotunkban véghezviszünk. Más irányít minket, a testünk és ép elménk már a múlt fogságában van és a szabadulás túl nehéz, alig ha lehetetlen, ezért teszünk olyan dolgokat, amelyeket később akár megbánhatunk.

Elvett még egy törölközőt és leszedte kezéről a véres anyagot, amit eddig szorított összevagdosott csuklójához, hogy az magába szívja a fájdalommal terített vért.

A múlt sosem hagy el egyikünket sem.

Ha rossz, velünk marad és fojtogat, amíg nem rakunk pontot a végére és nem teszünk drasztikus lépéseket, hogy lezárjuk mindazt, ami eddig leláncolt minket. De ott van mellette az a szükséges biztonság, ami a rejtélyéből fakad, amit csak nagyon kevesen tudnak és ők átérzik, mert valami ilyesmi történt velük is. De Ellie tudta, hogyha mindez napvilágot lát, ő elveszti a legutolsó személyeket, akiket tényleg nagyon szeret és ezt végképp nem akarta.

Gondolataiból hangos megszólítások szakították ki. Basszus.

Zayn.