24. Megtörtünk

24. Megtörtünk

 

Egyszerre minden megváltozik. Magunk mögött hagyjuk a múltat és sebesen száguldunk az ismeretlen felé. A jövő felé. Távoli helyekre utazunk, hogy megpróbáljuk megtalálni az utunkat. Vagy megpróbáljuk meglelni önmagunkat. A bajok akkor kezdődnek, ha nem vagyunk hajlandók változtatni és ragaszkodunk a régi szokásainkhoz. De ha túlságosan ragaszkodunk a múlthoz, a jövő talán sosem jön el. Mert nem teheti meg, nem engedjük neki. Egyszerre szeretnénk, hogy múltunk sodródjon a végtelen feledésbe és ugyanezen a síkon kívánjuk, hogy apró, mégis hatalmas jelentőséggel bíró jelenetek maradjanak velünk. Önmagunk ellen beszélünk, de a legszomorúbb, hogy önmagunk utolsó darabkáit ezen a kínkeservesen hosszú út során, már réges - régen elveszítettük, ahelyett, hogy megtaláltuk volna az egészet. Túlkésőn döbbenünk rá, hogy nincs igazán életcélunk. Az egyetlen célunk a szabadság volt, kétségbeesetten vágyakoztunk utána és minden egyes nap epekedve vártuk, hogy megessen valakinek a szíve rajtunk, de ez sosem történt meg, nekünk kellett harcolnunk az ellen az ember ellen, akiért egykor mindent megtettünk volna, mert végtelen szerelmet éreztünk iránta.  Elterveztük vele az életünket, titokban vihorásztunk, miközben vázoltuk az esküvőnket és talán már ezekben a pillanatukban elvesztettük önmagunkat a szűnni nem akaró naivitásunknak köszönhetően. Kifogyhatatlan terveink voltak.

Azt mondják, hogy soha ne nézz vissza, de ha nem tudod, hogy mi van előtted, akkor mi más marad, mint a visszatekintés?

10 évvel ezelőtt megfogadtuk, hogy huszonnégy évesen gyereket szülünk, mert korán szerettünk volna túlzott felelősséggel rendelkezni életünk felett. Azt mondtuk, hogy egy tökéletes szőke, kék szemű pasi ekkora már megkéri a kezünket és végre kimondjuk a boldogító igent, de ez túlon - túl egyszerűnek ígérkezett volna mindenki számára. Vajon a tíz évvel ezelőtti énünk mit szólna, ha megtudná, hogy egyik vázlatunk sem ment végbe ez idő alatt? Pedig mennyit gondolkoztunk gyermekeink nevét, egy kisfiún és egy kislányén, hány percet elvesztegettünk, míg esküvői álmainkat dédelgettünk piros füzetünk kockás lapjain! Rákerestünk álmaink habos – babos ruhájára az interneten és kiválasztottuk milyen színek legyenek a dominánsak a nagy napon, amely aztán nem következett be. Mert a személy, akivel mindezt elterveztük csalódást okozott nekünk és most, sok – sok évvel később, mikor megtaláljuk összetört szilánkjaink alatt hosszan dédelgetett álmainkat, mi… 

mi újra meg újra összetörünk.

A tükörben mellénk idézzük azt a felhőtlen és boldog lányt, akik egykor valójában voltunk és kezünk a szájunk elé tesszük, hogy fojtott zokogásunkat senki ne hallja rajtunk kívül.  A könnyek patakokban folynak arcunk puha mezején és mi hagyjuk, nem teszünk ellene semmit, csak megtörve nézzük a nőt, akiben nem lelünk önmagunkra.   

Meg szeretnénk találni önmagunkat, de ez sokkal, de sokkal nehezebb, mint bárki gondolná. Segítségre van szükségünk és gyakran szerelemre, mely visszavezet minket a helyes útra, amiről évekkel ezelőtt… letértünk.

Megtörtünk.  

Túl sok ideig tartottuk magunkban féltve őrzött titkainkat.

Túl sok időt vesztegettünk el.

Ellie - nek pedig ölelésre volt szüksége. Nem, ő nem egy szimpla ölelésre vágyott, neki az ő ölelésére volt szüksége ahhoz, hogy lelke újra megnyugvás édes ízére leljen. Sóhajtva leült a konyhaszékre és tenyereibe temetve az arcát gondolkodott el, mégis mitévő legyen. Kétségbeesetten szerette volna magához szorítani Zayn - t és ellökni magától és ezek a vegyes érzelmek vihart robbantottak ki lelke mély tengerén. Talán egy kicsit túlreagálta, nem kellett volna ennyire felhúznia magát a történteken, de ezzel együtt egy apró fuvallat suttogta, hogy a férfinak sem így kellett volna reagálni az incidensre.

Felhúzta fekete szoknyáját és sietve gombolta össze blúza gombjait, mielőtt belelépett volna magas sarkújába. Cifra káromkodás szakadt fel ajkai közül, ahogy rápillantott az órára és újra tudatosult benne, hogy késésben van, nem fog időbe beérni a munkahelyére, már megint, ezen a héten másodszor. Pedig ez egyáltalán nem volt jellemző Ellie - re, leginkább negyed órával előbb ott volt, mert a munka volt számára a világon a legfontosabb. De az idők során ez is átalakulni látszott, ahogy minden más is monoton életében. Megrázta enyhén kócos haját és futva elhagyta szobáját, miután bezárta az ajtót.

Brenda kitálalt, menekülnünk kell, Jeremy tudja, hogy hol vagyunk!

És Ellie tudta, hogy menekülnie kellene, még sem tett semmit, ő itt és most van biztonságban. Aggodalom suhant át arcán, majd megrázta a fejét és táskája mélyére rejtette telefonját, mintha evvel el tudná rejteni a gondokat, melyek valójában sokkal, de sokkal súlyosabbak voltak, mint ahogyan egy kívülálló számára tűnhetett bármikor is. Örökös játszma körforgásában voltak Jeremy - vel mind a tizenketten az elmúlt egy év során, futottak előle, szaladtak, hogy minél távolabb legyenek tőle egyre sikeresebben és vártak, türelmesen számolgatták a napokat és az esélyeiket, hogy újra a biztonság mezein lépdeljenek, de pár napja minden összedőlni látszik. Egy évvel ezelőtt, a ház előtt állva találkoztak utoljára egymással és ez így volt tökéletesen jó, végtére is soha nem kerültek egymáshoz olyan közel, hogy baráti kapcsolatot alakítsanak ki egymással, talán azért mert nem is igazán volt lehetőségük rá, hogy jobban megismerjék társukat. Egy évvel ezelőtt, a ház előtt állva megfogadták egymásnak, hogy együtt sittre juttatják a férfit, aki megkeserítette életüket és elvonta tőlük a szabadság kellemes ízét. Egy évvel ezelőtt a ház előtt állva, még nem értették meg tetteiknek a súlyát, mindössze elvakultan küzdöttek egy más világért, egy olyért, amelyben nőket nem szexuális megaláztatásokra vagy épp testük idomainak megmutatására használtak, hanem elfogadták őket valamelyest egyrangú félként. Normálisak szerettek volna lenni, még ha tudták, hogy soha nem is lesznek azok, hisz mindnyájuk piszkos gyönyör, akiket a sors borítékja örökké megpecsételt és az idő örök heget forrasztott lelkük egyes pontjaira. Csak el szerettek volna vegyülni a tömegben, és végre megtalálni önmagukat, mindössze ennyire vágytak, de ez valamiképp sose sikerült a számukra.

Wanda jöjjön Caorle - ba a kisfiúval! Mind a ketten nagyobb biztonságban lennének!

Beharapott az ajkába és élesen beszívta a levegőt, miközben gondolatai újra ellepték elméjét és végigpörgette magában a tervét. Wanda - nak ide kell jönnie, csakúgy, mint a gyermeknek is, hisz felelőtlenség lenne bóklászniuk kettejüknek a nagyvilágban, a létüket kockáztatják evvel. Jeremy első dolga lenne megkeresni a kisfiát, még ha ez elsőre kissé furcsának is tűnik, mindenképpen igaz. Brian számára soha nem látott fontossággal bír, soha kezet nem emelt rá, összességében jó apa lett volna, attól függetlenül, hogy a gyermek nem az övé, nem tőle származik. És ezt természetesen se Jeremy, se Brenda, se a többiek nem tudják, kivéve Ellie - t, aki hosszú tanulmányozás után döbbent rá az igazságra, amelyet soha senki más nem tudhat meg. Talán még arra is képes lenne, hogy fizikálisan bántalmazza szegény kisfiút vagy Wanda - t.

A nő letörölte az egyik asztalt, kifújta arca elé omló tincseit és visszasietett a pult mögé, hogy felvegye a következő rendelést. Nem volt ideje azon gondolkodni, hogy mit csinálhat Zayn, nem tudta, hogy mit gondol ő most magában, de elképesztően szerette volna megfejteni. Reménykedett benne, hogy elgondolkodott az apró monológon és esetleg felkeresi, ezúttal ez mégsem történ meg. Se egy árva SMS, se egy hívás. Sőt, az utóbbi napokban szinte nem is látta, kissé úgy tűnt Ellie - nek, mintha… kerülné. És ez mélységes keserűséggel töltötte el testét. Szerette volna, ha a férfi belátja, hogy nincs oka aggodalomra és megbízhat benne, de nem úgy történt, mintha ez meglátszódott volna rajta.

Jó ötlet ez?

A nő megforgatta szemeit sóhajtva hátratúrta a haját. A francba hát, hogy is lehetne jó ötlet, sőt eléggé rossz, de mit lehet egy ilyen helyzetbe tenni? Ez egyszerűen már képtelenség, lehetetlen. Hol fognak lakni? – tőrt fel belőle kétségbeesetten és ráncba szaladt homloka mély gondolkodást követően. Talán lehetnének nálam – gondolta – de nem férnénk el, hisz jómagamnak is elég szűkös a hely, nem hogy plusz egy nő és egy kisfiú.

Mennyi pénze van?  - küldte el.

Idegesen megrázta a fejét, majd mosolyt erőltetett bájos arcára és kiszolgált néhány vendéget. 4 fagylalttorta szeletet… két fagylaltkelyhet… 7 pohár jeges teát…3… kérek szépen! Szorgosan jegyzetelt, mégis nehéz volt követnie a rendeléseket, ahogy egyre inkább megtelt a cukrászda emberek tömegével, akik a pultnál sorba állva türelmetlenül várakoztak ételükre – italukra. Egy csepp ideje sem volt újra elmerülnie gondolataiba, felkontyolta haját és újabb sütemény adott egy fickónak, aki gyorsan levágott a pultra néhány Eurót és már el is tűnt. Semmi borravaló, húzta el kedvtelenül a száját Ellie és csalódottan vezette tekintetét a kígyózó sor végére.

- Szerintem sem lesz soha vége – sóhajtott drámain Camie, miközben néhány szem jeget szórt a narancsos italba és angyali mosollyal ajkain kiszolgálta a várakozó férfit. – 10 perc múlva mehetnénk, de azt hiszem, ez egy kicsit elhúzódik…

Ellie kelletlenül felnyögött és szorgosan munkának látott, hogy minél előbb visszaérhessen az apartmanba és gondolatai utolsó cseppjét is meg tudja tárgyalni Mikaela - val és magával. Feszült volt és nem volt ínyére mindez, de tudta, hogy Wanda a társa, és ők mindannyian megfogadták, hogyha bármikor szükségük van egymásra, ők ott lesznek. Tehát nem hagyhatja pont most cserben, mikor a legnagyobb szüksége van rá!

Fáradtan lerugdosta magáról magas sarkúit és szokatlan gyorsasággal megfürdött. SMS érkezett és ez hihetetlen lázba hozta, ez Wanda és Brian talán egyetlen esélye, nem lehetséges elszúrni vagy túl kockázatosnak képzelni. Hisz az élet maga is roppant kockázatos és minden ember a túlélésért hajszolja végig a napokat!

Azt hiszem, van elég neki. Nem költött sokat és nála volt a legtöbb pénz, értelemszerűen. Beszélek vele, majd írok!

Pislogva olvasta el újra meg újra az üzenetet és elégedett félmosolyra húzta száját, mielőtt belecsöppent az álmok tékozló világába.

Nyerni fognak. Harcolni fognak. Nem sokára vége mindennek.

Sziasztok! :)

 

Nagyon szépen köszönöm a megjegyzéseket és a rengeteg oldalmegjelenítést, na meg persze a feliratkozókat is! Hálámat nem tudom eléggé kifejezni!

Várom a visszajelzéseket a részt illetően, remélem elnyerte a tetszéseteket!

 

Ölel: Lucy