32. A rendőrség

32. A rendőrség

 

A rendőrfőnök megcsóválta a fejét, mielőtt sajnálkozó tekintete megállapodott a fiatal páron. Az ajtó előtt álltak és kissé kétségbeesetten szemlélték a nyomozókat, akik minden részletét átvizsgálták házuknak és egy zacskóba tették lányuk laptopját, hátha találnak rajta bármiféle bizonyítékot.

A nyomrögzítők szag és DNS mintát vettek mindenről.

Az a kislány még csak 14 éves volt! Mi a francot akarnak tőle?

A szülők csak néhány órára mentek el egy üzleti vacsorára egy közeli étterembe, 8 éves kisfiúkat a nagyszülőkhöz vitték, de a lányt elég idősnek vélték, hogy otthon maradjon, és egyedül töltse az estét. De April – val valami nem volt rendben és erről ők nem tudtak. Egyetlen ember tudott a részletekről: a barátnője.

- Latisha, Ön tud róla, hogy az utóbbi időben bármiféle problémája volt April – nek? Akár családi, akár baráti vagy más dolgokkal kapcsolatos? – Férfi a lány elé tolt egy pohár vizet, látta a fátyolos és zaklatott tekintetét és akkor már biztos volt benne, hogy ő tud valamit. Összekulcsolta az asztalon pihenő kezeit és elgondolkodva figyelte az előtte ülő személyt, akiből ebben a pillanatban a szavak folyamként törtek fel.

- Ő mindig tökéletes volt! Minden fiú csak őt akarta és én megbújhattam mögötte, April mindig mesésen nézett ki, szőke haja volt és a nyáron tett bele néhány pink csíkot is, az én szüleim mikor engedték volna meg ezt? Soha! – feldúltan rácsapott az asztalra és sötét tekintete villámokat szórva szemlélte a rendőrfőnököt.

- Latisha, kérem, nyugodjon meg!

- Nem, nem most az egyszer hadd beszélhessek már én is! Mindig csak April itt, April ott! Elvette a legjobb barátomat, pedig tudta, hogy már évek óta bele vagyok zúgva a srácba, segített nekem, megtanított sminkelni, csinosan öltözködni, rámutatott a kontaklencsére, hogy mennyire jól állna! És tényleg mindenki megjegyezte, hogy milyen szép vagyok, de April alakjával nem vehettem fel a versenyt, neki a korunkhoz képest hatalmas mellei vannak, hosszú, vékony lábai, formás feneke és lapos hasa!

- Értem, hölgyem, értem! Ennek van valamilyen köze az eltűnéséhez?

- Nem tudom – dőlt hátra feszülten és újabbak kortyolt italából – Nem tudja? Szóval mégiscsak van valami, ugye? –dőlt előre az asztalon és kutakodó tekintete végigfutott a fiatal lány vonásain. Tisztában volt vele, hogy ez több mint puszta féltékenység, Latisha tud valamit, amit nem oszt meg velük. Vagy nem mer? – Persze, hogy van, April – vel mindig van valami – egy pillanatra beharapta az ajkát és tekintetét lesütve folytatta mondanivalóját – Úgy két hete csúnyán összevesztünk. Több mint két hónapja elkezdett beszélgetni egy sráccal vagy is ő April – vel a Facebook – on. Azt mondta neki, hogy gyönyörű meg hogy csodás a személyisége és szívesen megismerné, megbeszéltek egy időpontot, én is elmentem vele, de a srác azt mondta, hogy családi okok miatt nem tud eljönni. April csalódott volt, megpróbálta titkolni a szülei előtt, de ők egyébként sem figyeltek rá.

- Várj, álljunk meg egy percre – szűkítette össze a szemeit a főnök. April figyelmet szeretett volna a szüleitől, mert úgy érezte, azok csak a munkával foglalkoznak az utóbbi időben és őt teljesen kizárják a körükből. Talán lázadás volt ez egy kétségbeesett és eltévedt kamasztól?

- És igen, anorexiás és bulimiás is volt, csak hogy elnyerje a figyelmüket – folytatta a gondolatmenetet Latisha, aki ujjaival ideges köröket írt le pohara peremén. Zaklatottan lehúzta a hajgumit csuklójáról és összefogta vele tincseit, hogy mindaddig húzza az időt. Nem akart erről beszélni, egészen kellemetlen volt számára, de szerette volna, ha barátnője nyomára akadnak, mielőbb.

- Latisha, mi történt még?

- Aznap beszéltek meg vele egy találkozót. April tudta, hogy a szülei elmennek otthonról, ezért meghívta magához, hogy megnézzenek egy filmet és beszélgessenek – nyögte ki a lány és kezeibe temette könnyáztatta arcát. Szipogva húzott elő farmernadrágjából egy zsebkendőt és kifújta az orrát.

- Ezért vesztek össze April – vel? – A rendőrfőnök megfeszült és homlokán apró ráncok szaladtak végig. Ez nem egy egyszerű emberrablás volt, annál sokkal több! Olyan, amire még álmukban sem gondoltak volna. És az életkor egyre – egyre csökkent.

- Nem, vagyis csak részben! – vágta rá Latisha mérgesen, dühös íriszei belemélyedtek a rendőrfőnök zöld szemébe – Utána néztem annak a fiúnak. A profilképe hamis volt, egy 16 éves kevésbé ismert modellsrác volt, de a nevük nem egyezett meg. Hamar ki lehetett deríteni melyik az igazi, nem kellett hozzá sok ész. De Aprilnak a maradék is elment. A fejemhez vágta, hogy csak irigykedek, mert ő megkaphat egy ilyen jó srácot is, míg nekem hosszú évek alatt sem sikerült összejönnöm Aronnal, akibe belezúgtam. Én döbbenten néztem rá, még, ha gondolt is valaha ilyesmire, soha nem mondta volna ki, de ettől a hapsitól teljesen kifordult magából. Úgy éreztem elvesztettem a legjobb barátnőmet, aki engem végig segített minden nehézségen, viszont nem engedi, hogy én viszonozzam ezt, amikor neki van rá szüksége! Már pedig nem volt jól!

- És akkor miért hagyta magára, ha tisztában volt vele, hogy nincs jól? – Aprilnek gondjai voltak, mindenki a tökéleteset látta benne és ezt egy idő után megszokták, majd szinte megkövetelték tőle, miközben észre sem vették, hogy beleroppan a megfelelési vágyba a fiatal lány.

- Szerettem volna, ha egy kicsit észhez tér, úgy gondoltam, hogy jobb lesz, ha egy ideig nem találkozunk, csak míg lecsillapodnak a kedélyek. Meg aztán nekem is éppen elég gondom volt. A szüleim már évek óta depressziósok, a nővérem nagyjából két évvel ezelőtt eltűnt egy sörözőből, ahol néhány barátjával ünnepeltek egy szülinapot, szóval nem hagyhattam, hogy elnyelje őket a fájdalom, de tudtam, hogy April – nek is szüksége van rám. Makacs volt, és a világért sem mondta el volna senkinek, hogy figyelemre volt szüksége, de én láttam rajta, engem nem tudott átverni! – mély sóhaj szökött ki ajkain, ahogy a műanyag poharat összenyomta és kimerülten megjegyezte – De már nem a szüleitől várta ezt a figyelmet. Valaki újtól, valaki egészen mástól.

*

- Ellie, könyörögve kérlek, hogy gyere vissza Londonba, mielőbb! – Mikaela hangja megtört volt és alázkodó, de a nő megrázta a fejét és elgondolkodva kipillantott az ablakon. Tudta, hogy jócskán feszül a húr és avval is tisztában volt, hogy nemsokára elpattanhat, de kockáztatott. Mert az embernek néha mernie kell, ha boldog akar lenni, bármennyire is bizonytalan és félelmetes, valamikor szükség van erre. Ha gyenge vagy elveszel, ha feladod, eltűnsz és minden, amit magad köré építettél, egyetlen lépéssel elhagy, mert még csak az esély sem volt meg a sikerre. Ellie tudta milyen szar érzés, ha veszít az ember és szerette volna tudni, hogy még ha csatát el is veszíti, a háború a kezében van, pont ezért nem adta fel ilyen könnyen. Ezért nem pakolt rögtön össze és hagyta el egyetlen szó nélkül Zayn - t, Hanna – t és Caorlét. Ez a pár hónap több volt mindennél, amit el tudott képzelni és nem engedhette, hogy egyetlen lépéssel elmúljon és talán nem is lett volna rá képes.  A ragaszkodása és a szerelme felülmúlta mindazt, amiért elhagyta volna a kisvárost és Olaszországot. Erre még nem volt kész, mint arra sem nyár elején, hogy szerelembe esik, a nagybetűs szerelembe, amit eddig elítélt és nem hitt benne, átkozott és szidott, miközben tudat alatt nagyon is vágyott rá. Nem, ennek még nincs itt az ideje, nem léphetek most le – döntötte el magában Ellie és hátradőlt a fehér konyhaszéken.

- Sajnálom Mikaela, de nem mehetek most haza és remélem, hogy te sem vagy Londonba! – szólalt meg határozottan és összeszorította a fogát. Soha nem érezte még magát ilyen bátornak, még ha tudta, hogy terve egyes pontjai lehet, hogy sikertelenek lesznek és az eddig legstabilabbnak vélt dologból eltűnik egy tartóoszlop.

- Figyelj rám, elraboltak egy új lányt, 14 éves, 14, Ellie, gondold végig! Nem engedhetjük meg, hogy még több ilyen eset történjen, ki tudja, mit tehet vele az az állat! – Lehajtotta a fejét, nem gyengülhetek el, ismételgette magában, nem most, mikor már eddig kitartottam.

- Te pedig rám figyelj! Ez most marha önzőn fog hangzani, de, ha egy kicsit mélyre ásol, rájössz, hogy mennyi igazság van benne! Én 16 éves voltam és senkit nem érdekelt, hogy mit csináltak velem, és te is tisztában vagy vele, hogy a te esetedben sem segített senki! Én csak pár napot szeretnék kérni és annyit, hogy ne változtassuk meg a tervet, oké? Augusztus négy, így lesz jó, én akkor még kora reggel elindulok innen Londonba Wanda - ékkal, de nem adhatom fel ilyen könnyen a kapcsolatom, értsd már meg!  - pattant fel feszülten a helyéről és sziszegve folytatta – Szeretem Zayn és nem hagyhatom ennyiben ezt a dolgot, nem vághatom el saját magam alatt a fejszét, miközben tudom, hogy ez nem egy röpke és múló nyári szerelem!

- Igen és én ezt is megértem, de..

- Jó, akkor egy hét múlva találkozunk a rendőrségen mindannyian, még egyeztetünk – bólintott fogcsikorgatva és már épp letenni készült a telefont, amikor Mikaela halk, meggyötört hangja megakadályozta ebben.

- Stella – t is megtalálták. És új áldozatok is… - de már nem hallgatta tovább, egyszerűen kinyomta és kezeibe szorongatva telefonját újra leült a székre. Az asztalra dobta a kütyüt és szaggatott sóhajokkal kezeibe temette az arcát. Kockáztatni kell, bizonyos utakra rá kell térni, hogy megpróbáljuk megmenteni, ami még menthető és aztán csak a reménykedés marad, hogy valójában jól döntöttünk – e. Aztán ránk ragad a kétkedés és az aggodalom, de nem lehet hagyni, hogy mindez ledöntsön, csak egyetlen dolog lebeghet a szemünk előtt: a cél.

 Előfordul, hogy félre kell tennünk más jólétét és a sajátunkra kell koncentrálnunk, mert egyszer csak azt vesszük észre, hogy mi magunk elfogytunk.

Ellie belebújt magas sarkújába és ujjaival pillanatok alatt kifésülte haját, majd felkapta táskáját.

Mert vannak olyan pillanatok, amikor igenis kockáztatnunk kell, őrült lépéseket kell tennünk.