2014. május 26., hétfő

25. Rémálmok gyötrődő folyója

25. Rémálmok gyötrődő folyója

 

 

Sziasztok! Ezúttal az elejére írok pár sort, mindenkit kérek, hogy legyen szíves, olvassa el! Ez a rész fontos, megismerkedhettek Ellie fejlődésével, gondolataival a Caorléban töltött idő alatt, amit eddig nem fejtett ki tisztán. Vívódásaival és útja megtalálásával, amivel segített önmagán. Érzései és néhány múltbéli szálának megküzdése, felismerése is le lesz jegyezve! Olvassátok figyelmesen! Egyúttal szeretném újra megköszönni a kommenteket és a rengeteg támogatást, amit tőletek kapok, nagyon remélem, hogy nem okozok számotokra csalódást a történet alakulása közben sem! Valószínűleg 50 fejezetből fog állni a történet, de még nem tudom, hogy az Epilógussal együtt vagy külön. Köszönök mindent! :) Ölel: Lucy
Ui.: Mindenféle visszajelzésnek örülök. :)

 

Melegség áradt szét Ellie testében, apró nedvességcseppek folytak végig mellkasa egyes pontjain és kapkodva rugdosta le magáról a vékony takarót. Zihálva döntötte hátát az ágy támlájának és íriszeit lehunyva sebesen kapkodta a levegőt. Szíve szokatlanul gyors tempót diktál és félő volt, hogy a nagy hevességben kiszakad a helyéről.

Rémálmok gyötrődő folyója.

Démonok marcangoló tengerén sikló súlyos hajók érzéketlen játéka.

Lábai lusta, öntudatlan lépései a zuhanyzóig. Kezei érzelemmentes siklásai hálóingje puha pamutján egészen a meztelen lábfejéig. Úgy érezte elveszett valahol a két világ között, sehol sincs jelen, mégis mindenhol ott van. A valóság monoton rendeződései apró cseppekben jutottak el hozzá, ahogy a jéghideg víz alatt sokkos állapotban állva úszkált marcangoló álmainak mélytengeri mezein. Ujjai végigszántottak vizes haján és a hideg csempének dőlve lassan kúszott lefelé, míg el nem érte a kemény földet. Lábait átkarolva döntötte homlokát a térdére és lassan ringatózva próbálta lehűteni felhevült testét.

Azt mondják, az idő minden sebet begyógyít. De minél nagyobb veszteség ért minket, annál mélyebb a seb. És annál nehezebb újra teljesen éppé válni. A fájdalom enyhülhet, de a sebeink emlékeztetnek minket a szenvedésünkre, és a hordozójukat még inkább eltökéltté teszik, hogy ne sérüljenek meg újra. Tehát az idő múltával elveszünk a félrevezetésekben, kiéljük a frusztrációnkat, agresszíven reagálunk, engedünk a dühünknek. Eközben pedig tervezünk, szervezünk, amíg arra várunk, hogy megerősödjünk. És mielőtt feleszmélnénk, az idő tovaszáll. Meggyógyultunk, készen állva az újra kezdésre.

Nem tudta pontosan mennyi időt ült sokkos állapotban, míg a hideg víz végre valamelyest kijózanította, nem tudta hány percet töltött elméi tengerén gondolkozva, de úgy érezte, sikerült átbillennie a valóság monoton világába és kilépni a zord álmok keserű valóságából. Megtörölközött és új ruhát húzott fel, gondterhelten dőlt az ágyba és nem tudta mit tegyen. Ha visszaalszik, újra egy másik világba csöppen, egy olyanba, amelybe nem akar, végtére is ezek az álmok nem rózsaszín felhőkön való édesded táncolások, sokkal inkább keserű zuhanások. Mélybe taszító kellemetlen hullámok. És ekkor eszébe jutott valami, ami talán még segíthetne is az álmok feldolgozásához. Ha szembe nézünk vele, ha végignézzük honnan jöttünk és jelenleg hol tart utunk. Megpróbálunk segíteni magunkon, mert erre van szükségünk ahhoz, hogy túllépjünk a múlt gyötrődésein és végre tegyünk egy lépést gyógyulásunk keskeny és kacskaringós útján. Erre van szükségünk, hogy végre hazataláljunk és megtaláljuk önmagunk apró szilánkjait, és ha még csak ripityára törve bukkanunk is rá, már sikeresek vagyunk. Mert megleltük kik is vagyunk valójában.

Vizes tincsei a tarkójához és az arcához tapadtak, de ezúttal nem foglalkozott velünk, kihúzta az alsó fiókot és kiemelte a kiskönyvet, amely leírja másfél hónap jelentős fejlődését. Saját magából származó bíztatást akart, jelenleg ebből tudott építkezni, ezért tudott erős lenni és lelkiekben fenntartani önmagát.

Napló – állt az első oldalon hatalmas cifra betűkkel és kusza vonalakkal díszítve. Halvány mosolyra húzódtak ajkai és kényelmesen belefészkelte magát az ágyba, majd lassan ellapozott a könyv közepéig, ahonnan a Caorléban töltött idejét írta meg és belekezdett az olvasásba.

: 02.01.:

„Mindennap, vagy amilyen gyakran csak tudod, írd le, hogy mit akarsz. Így valahányszor összezavarodsz, vagy irányt tévesztesz, elég belepillantanod ebbe a naplóba, és máris eszedbe jut, hová akarsz menni, és mit keresel. Önmagad.  Hisz ez a legfontosabb, meglelni saját magad a tömegbe és eljutni hozzá, rájönni, hogy ki voltál és rádöbbenni, hogy kivé formált az idő vaskereke, az életed. Ki is vagy te valójában, Elena Walker?”

Elena magához vette az éjjeli szekrényéről az üvegpoharát és nagy kortyokban fogyasztotta el a hűsítő folyadékot. Szemeit összeszorította és nedves homlokát beletemette bal tenyerébe.

:02.02.:

„Kedves Naplóm! Ugyan már, ez baromság, miért kedves egy napló? A francba én segítek magamon avval, hogy leírom a Caorléban töltött napjaimat, ez a könyv csak egy kellék, miért illetik mindenféle szép jelzővel? Oké, újra eltértem a tárgytól, most nem azért írok, hogy ócsároljam ezeket a lapokat, amelyek nem is tettek ellenem semmit, hanem azért, hogy elmesélhessem a mindennapjaimat. Akkor kezdjük is a mával.  A tengerparton sütkéreztem, a Nap simogatva adott enyhe színt fakó bőrömnek és én élveztem a csendes nyugalmat, melyet jegyzeteim nyújtottak számomra, mindaddig, míg meg nem hallottam valamit, pontosabban valakit. Rengetegen voltak a parton, az emberek sürögtek – forogtak, a gyerekek futkároztak és homokvárakat építettek és én még most sem értem, jó pár órával később, hogy mégis hogyan hallottam meg egy kislány kétségbeesett sírását. Talán egyszer majd rádöbbenek.”

Ma már tudta, hogy számára ez volt megírva. Hanna Malik megtalálása. A lányban meglelte önmagát, mégsem tudta volna a kétségbeesésüket összehasonlítani, mert mindkettőjük mást és mást élt át, ami miatt a gyengeség áttört hatalmas folyamával erős téglafalukon. És a cukrászdában töltött idő, ahova Zayn hívta meg hálája jeléül percek alatt elrepülni látszott, elfelejtette egy kis időre minden aggodalmát és felszabadultan csevegett Zaynnel. Azokban a percekben találta meg saját útját, amelyről idővel letért, ezekben a percekben sikerült jobbá válnia. Furcsa érzések kerítették hatalmába és nem tudta mi történik vele, szabad volt, még ha ezt ő akkor nem is értette meg teljesen. Az az egy óra, amelyet a férfival és kislányával a cukrászdában töltött, megváltoztatta az életét, segítséget nyújtott neki és törékeny testét felemelve, újra őszinte mosolyt varázsolt arcára. Zaynben volt valami különös és megmagyarázhatatlan, fesztelen beszélgetésük során egyszer sem eveztek veszélyes vizekre, olyanokra, amelyhez a másiknak akkoriban még semmi köze nem volt, még is fokozatosan nyíltak meg egymásnak.

A következő bejegyzése már egy másik témát feszegetett.  Sokkal inkább a múltjával foglalkozott, amelyből minél előbb szeretett volna kitérni, de lehetetlennek ítélte meg, így inkább leírta a küzdelmét.

: 02.03.:

„Nem tudom hol is kezdjem. Mit tudnék leírni, hogyan tudnám megfogalmazni mindazt, amit még én sem értek? Amit még midig nem sikerült feldolgoznom? Szeretnék magamnak segíteni, amolyan napló félét próbálok vezetni. Talán sikerül. Talán nem. De teljes életet akarok élni. És ehhez végig kell sétálnom a múlt rögös útjain, hogy feldolgozhassam mi is történt valójában, hogyan telt el kilenc kínkeservesen hosszú év.

Azt hiszem azon a napon hagyott el minden reményem, amikor kivágott ruhámba utoljára megpördültem a tükör előtt és elhagytam a házunkat. De akkor én még nem tudtam, hogy mindez véglegesen történik, nem tudtam, hogy végül nem térek haza se aznap este, se másnap délbe. És évekkel később sem. Ma valami ledöntött a lábamról és úgy érzem összetörtem, de a lelkem darabkáit ezúttal nem találom. Szeretnék kifutni a világból, végezni a szánalmas életemmel, de már annyiszor megfordult a fejemben a halál gondolta! És én úgy hiszem, túl gyáva vagyok hozzá, hiába vannak meg a kellő eszközeim, nem tudom… egyszerűen nem vagyok képes megcsinálni. Félek, én a túlvilágra akarok jutni, meg nem is. Szeretném felkeresni a szüleimet; börtönbe juttatni azokat az embereket, akik megkeserítették az életemet és még sok másét is; a megfelelő személytől szeretnék két gyermeket, egy kisfiút meg egy kislányt; ki szeretném mondani a boldogító igen és teljes életet szeretnék élni. Én csak boldog szeretnék lenni és megküzdeni a mindennapos fáradalmakkal, olyanokkal, amelyet egy normális nő, nap, mint nap átél. Teljes akarok lenni!

De már túl régóta szenvedek és küszködök, még soha nem, éreztem ilyen közel magamhoz a pengét, mellyel végezhetnék magammal. A mindennapos félelmeim, a rettegetett szorongás, mely egy férfi közelében tőr rám és a rémálmok, melyek minden este gyötörnek, felkavarnak.  A képek, melyek egyes helyzetekben a felszínre tőrnek, letepernek, pont úgy, mint Ő, sok sok éjszakán át. Bevillannak és fogva tartanak, éberen pillantgatok körbe és nem engedem, hogy figyelmetlen legyek akár egy másodpercre is; éjszakáim az ablak mellett telnek el, hogy nézhessem, biztonságban vagyok – e vagy megint útra kell, keljek. Az életemet már rég nem én irányítom, az emlékek folytonos ugrálása megbénít, és nem tudom, mit csináljak, hogy leálljanak végre egyszer, s mindenkorra. A megnyugvás édes ízét szeretném megtapasztalni, azt akarom mondani, hogy meggyógyultam, és nem csak hitegetés szempontjából, hanem a tiszta igazságéból.  Az érzés, ahogy újra meg újra elélvez bennem és vigyorogva döf még egyet, majd leszáll rólam és felém dobja fehérneműimet, könnyekre fakaszt. A megalázottság pedig elsöpör. Naivan hittem, hogy ez velem soha nem fog megtörténni, mert tudom, ismerem az embert, akivel kapcsolatot alakítottam ki. De azt hiszem, még ennyi idő után sem vagyok képes megérteni, hogy mit miért tett. Ha lesz elég bátorságom egyszer majd elé állni, meg fogom kérdezni tőle, hogy mit vétettem ellene, hogy én ezt érdemeltem, hogy mások ezt kapták?  Mert az én elmémben hosszú éjszakákon át örökösen felvillannak egyes képek, ahogy könyörögve, könnyáztatta arccal kérem, hogy fejezze be, de őt mintha csak izgatta volna a fájdalmam, egy percig sem foglalkozott vele, sőt megfenyegetett, hogyha nem fejezem be a bőgést, még rosszabb lesz. És én nem akartam megtapasztalni mit is takar az a még rosszabb, nem tudtam volna már elbírni a terheket, túl sok lett volna.

És nem tudok elég erőt gyűjteni, torkom kiszárad és hatalmas gombóc növekedik benne, ahogy újra meg újra leírom ugyanazt a szót, melyet kimondani még soha nem tudtam. Istenem, olyan nehéz beismerni, hogy…

megerőszakoltak.

Megerőszakoltak.

Megerőszakoltak.

2 megjegyzés:

  1. Hellóó. Most találtam rá a történetedre, nagyon tetszik, csak így tovább! siessss

    VálaszTörlés