23. Az eső könnyeket sírt

23. Az eső könnyeket sírt

 

   Az eső könnyeket sírt az ablakokra Londonban július ötödikén. Az emberek esernyőkkel futkároztak a népes utcákon és egyre többen tódultak be közeli boltokba és kávézókba menedéket keresve az egyre erősödő zivatar elől. Brenda szipogva felhúzta a lábát és térdére fektetve a fejét próbálta megnyugtatni lelkét, mely újra szilánkokban hevert kis lakása parkettáján szanaszét szóródva. Egy televízióra szeretett volna koncentrálni, melyben a Topmodell leszek ismétlése ment, halványan még Laura James vonásait is fel tudta idézni, ha nagyon figyelmes volt. Feljebb húzta testén a takarót, ebben a pillanatban nagyon szeretett volna eltűnni a föld felszínéről, de mégis, hogyan? Semmilyen eszköze, még csak egy kisebb pengéje sincsen, arról nem is beszélve, hogy Jeremy emberei mindent pontosan átnéztek, mielőtt Brenda visszatérő ismerősként újra üdvözölhette meztelen testével a fehér ágyat, elszórva egy – két párnával. A szoba kísértetiesen hatott bensőjére, egyenesen megrémisztette és felkavarta, ahogy visszaemlékezett néhány szexualitással mélyen túlfűtött éjszakára, amelyek általában gyorsan elteltek, de apró nyomokat hagytak testiekben és lelkiekben egyaránt a fiatal nőn. De ez más volt, most ebben a hatalmas házban nem tartózkodott se Alisa, se Ellie és a többiek sem. Teljesen egyedül érezte magát ennyi romlott férfi társaságában.

Ellie és Alisa voltak a legelsők, akik akaratunkon kívül belekezdtek ebbe az erkölcstelen munkába, amiért a köznyelv szimplán csak kurvának hívja őket. Tisztelte és szerette a lányokat, amiért ennyi éven keresztül sikerült megbirkózniuk ezekkel az undorító démonokkal (pasikkal), akik hosszú időn át körülvették őket; mindegyikük 7 – 8 évet töltött ebben a teljesen átlagosnak tűnő házban, ami egész Angliában egyedüli mód legálisan működhetett, természetesen Jeremy hatalmas ismertségi köre által. Legtöbbször néhány éjszakára megkaphatták a lányokat munkájukért cserébe és sorjában egyre többen fertőződtek meg emiatt a romlott férfi által, köztük néhány rendőr, majd lassacskán a főnök is, így szinte már a legfontosabb emberek a markukban voltak csinos, szexi lányokkal körülvéve. Sikerült hamis személyigazolvány és lakcímkártyát létrehozniuk, de ez a folyamat sem ment zökkenőmentesen, így a nők nevében mindössze apró változtatások voltak, néhol nagyobbak, mégsem túl feltűnőek és ez pont elég volt ahhoz, hogy fenntartsák a látszatot miszerint minden rendben. De semmi sem volt rendben.

Brenda Ross szipogása néhány perc múlva abbamaradt és oldalra fordított fejjel szemlélte a kényelmes fotelben fekvő lenge ruhadarabokat és szexualitással eltelített játszi fehér neműket, melyeket már nagyon jól ismert, túl jól. Évekkel ezelőtt, mielőtt a házba került, imádta ezeket a ruhadarabokat és a csodás, enyhe hálóingeket, sőt, törekedett is rá, hogy minél többet megmutasson vékony, mégis tökéletes idomokkal megáldott testéből, melyet később élete legnagyobb hibájának titulált. De sajnos erre már túlkésőn jött rá, ahogy Alisa is.

De miért is jött el az óvó és a lehető legnagyobb biztonságot jelentő Franciaországból?

Mert abban a tévhitben élt, hogy már ebben a kiszámíthatatlan nagyvárosban is épségben élhet ennyi eltelt idő után. Pedig Leah és Mikaela külön figyelmeztette rá, hogy ne térjen vissza Londonba, mert avval nem csak a magáét, de mások testi épségét is kiszolgáltathatja, és bármikor lezuhanhatnak egy tízemeletes épület széléről, hova oly nehezen és keservesen jutottak fel. Hányszor mondták, hogy ne, ne menjen sehova, gondolja újra át a dolgokat és változtassa meg a célját, utazzon bárhova, kivéve Londont. De ő nem figyelt rájuk, ami újra a vesztét okozta.

Brenda Ross lezuhant az épületről.  Kilencen pedig állandóan megbillennek, ahogy a nő egyetlen szót is kiejt a száján.

Csendben dúdolt egy Ed Sheeran számot, míg gondolataiba merülve az ablakra szegezte tekintetét. Nem beszélhetsz! Egyetlen szót sem szólhatsz, mert mindenki lezuhan, és akkor megint elkezdődik a játszma, melyből ezúttal már esélyük sem lenne kijutni élve. Lefeküdt az ágyra és megpróbálta kihasználni a kivételes nyugalmat, de ahányszor átlépett volna az álmok édes mezeire, mindig eszébe ötlött és lelki szemei előtt felröppent a bordó fal, a bordélyház logójával vagy éppen a társai dühös képe, amint megtudták, hogy visszatért Londonba.

Fázott és testét a félelem megtört fájdalma lepte el, miközben ujjbegyével óvatosan végigsimított a zúzódott lilás színekben pompázó felületen, amit tegnap szerzett, miután Jeremy kegyelmet nem ismerve rávetette magát. Próbálta kiűzni fejéből a kellemetlen emlékeket, de ekkor mindig felütötte a fejét egy régebbi, amely nem engedte szabadulni és egyenesen egy démon kalitkájába zárta őt. Visszatért minden a régi kerékvágásba, de a körülmények szigorodtak, hisz Jeremy jócskán vesztett az ismertségi köréből, mikor egyes emberekre már nem volt szüksége és azok sem futottak utána, így szépen lassan lemorzsolódtak. Legfőképp a rendőrség, ami miatt most csekély veszélyt fenyegeti a férfiakat a házban, mivel a főnököt pár nap múlva leváltják valaki olyanra, akit egyikőjük sem ismer, legalábbis ennyit hallott tisztán a délelőtti beszélgetésből Brenda az ajtón keresztül. Halvány remény csillant szemében és lélegzete néhány pillanatra megállt, míg a mondatok eljutottak a tudatáig, mégis tisztában volt vele, hogy a jelentőségük nagy valószínűséggel nincs. Ez viszont újra meg újra keserűséggel töltötte el a szívét.

Messziről hallotta a lábdobogásokat és a hangos beszédet, a takarót feljebb húzta meztelen testén és zihálva bámulta az ajtó kilincsét, mely nem sokkal később lenyomódott és kinyílt, evvel szertefoszlatva a nyugalom utolsó szikráit is.

- Szépségem, el sem tudod képzelni mennyire hiányoztál nekünk! – kiáltott fel Jeremy szórakozottan a társaival, akik nevetve lehuppantak a szabad kanapéra. Ebben a pillanatban a szobában érezhetően megnőtt a frusztráció és az egykor oly bódítóan ható férfias parfüm betöltötte a légteret, elvonva Brenda enyhén édes illatát. Erősen beleharapott ajkába és zavartan törekedett rá, hogy minél jobban takarja a  testét, miközben próbált kitérni a férfiak mohó pillantása alól. Szíve dübörögve próbált kitérni a helyéről és félelme beárnyékolta fejét, nem hagyta tisztán gondolkodni vagy cselekedni. – Azért reméltem, hogy jobban fogsz örülni nekünk, Egyetlenem, de, sebaj! – vonta meg a vállát és ajkait lekonyítva lépett közelebb a rémült Brendához.

- Mit akartok? – remegett meg a nő hangja és megpróbált eltűnni a takarók és párnák által nyújtott pitiáner védelemben. Ujjaival görcsösen szorongatta a fehér huzatot és hátrálni készült, de nem jutott sikerrel, az ágytámlának ütközött, ami végleg megakadályozta bármely cselekedetében.

- Mondjuk, felpróbálhatnád ezt a csipkés szettet, kíváncsi vagyok, hogyan áll rajtad – nyalta meg száját az egyik férfi, netán Dylan (?), kitudja? Sűrű sötét haja volt, és méregzöld szemei, melyekkel mintha takarón keresztül is tisztán látta volna Brenda minden porcikáját. A nő egész testében megmerevedett, és dühösen megrázta a fejét, ahogy kétségbeesetten átölelte lábait, egyfajta biztonságérzetet keltve magában. Miért nem maradtam Franciaországban?  - Ja, csak, hogy tudd én vettem neked, azt hiszem nagyon nagy szükséged lesz ezekre a darabokra és természetesen a testedre is, ami még mindig kiváló – tette hozzá mellékesen hümmögve és vigyorogva elégedetten végigpásztázta a fehér neműket.

- Ja, és kinek a pénzéből? – sóhajtott Jeremy és mély elgondolkozásba esve szemlélete a darabokat – Találd csak ki, kicsi Brenda!

A nő összepréselte ajkait és lehajtott fejjel hallgatta, amint a férfi szúrósan felkiált, miszerint az ő pénzéből. Az ő mocskos, rohadt pénzének köszönhetőek ezek lenge ruhadarabok és meg kell becsülni őket, mert jelen pillanatban nincs ilyen kiadásokra kapacitás. – Érd be ennyivel – fűzte mellé hanyagul és nemes egyszerűséggel Brenda mellé feküdt az ágyban, aki ijedten húzódott el. Jeremy tarkója alá helyezte kezeit és lehunyta pilláit. – Hallgasd az esőcseppek gyönyörű játékát, Picinyem! Hát mondd csak, nem felemelő? Biztos emlékszel rá, hogy ilyen ramaty idő volt akkor is, amikor idehoztalak!

És ezek után végeláthatatlan monológok következtek, míg Brenda gondolatai újra elkanyarodtak egy másik útra. Jeremy mindig is szar ember volt, ahogy a körülötte legyeskedő férfiak is, általában, ha különösen megtetszett nekik egy csaj és az idomaikkal is elégedettek voltak, akkor elhozták ebbe a bordélyházba és szexuális munkálatokra kényszerítették őket. Megfélemlítettek és fogvatartottak. Mindig olyan nőket hoztak el otthonaikból, akiknek a családja anyagi gondokkal küszködött, mint például Rubye vagy Leah, de a lényeg mindenképp az volt, hogy ne legyen elég pénzük, ahhoz, hogy bármit is kiszimatoljanak. A lányukat, unokájukat, rokonukat elvesztették egyik pillanatról a másikra és ez rohadt kegyetlen dolog volt ezektől a férfiaktól.

 - Nos, Brendácska, merre bujkál Wanda? – szakította ki gondolatai közül, mire a lány ereiben újra végigfutott a félelem lángja. Érezte, hogy teste fokozatosan felmelegszik és minden pillanatban figyelmeztette magát: Ne szólalj meg! Megrázta a fejét tiltakozóan, nem, nem, nem vagyok áruló, te szemétláda, egy büdös szót sem mondok a társaim tartózkodási helyét illetően.

A legszomorúbb dolog: szerettem, pedig nem is ismertem.

Ez kegyetlen, mindenkibe belebolondította magát és a legjobb oldalát mutatta kifelé. Pedig nem is volt neki olyan.

- Gondolom, tudod, hogy elvitte a gyerekemet is, az én gyerekemet, szóval őt biztos megkeresem és te itt most el fogsz kotyogni néhány infót, amelyek hasznosak lesznek számomra! Hidd el nem lesz neked jó, ha nem működsz együtt velem, kicsi szívem! – nem beszélsz, nem szólalsz meg, kussolsz és egy másik helyre képzeled magad, ami iszonyúan távol van innen, de a nő is tudta, hogy ez teljességgel lehetetlen. – Akkor így állunk – hümmögött Jeremy – tudjuk, merre van Stella – vigyorodott el – pipa; Natalie is megvan; talán Rubye is; ja meg itt van az én drága Ellie - m is, akinek van egy csöpp védelme, amellett a nyálgép Maliknál Caorléban, szóval őt meg kell várni, míg hazaér Londonba. Nem maradhat örökké ott, hisz a srác is valószínűleg hazajön a kölykével és akkor hoppácska! Megvan! – kiáltott fel örömittasan és rácsapott a lány takaró által védett combjaira. Belemarkolt és közelebb húzva magához Brendát az ölébe ültette.  Reszketett és nemlegesen rázta a fejét, miközben szemeit erősen leszorította és kényszerítette magát, hogy ajkait fájdalmasan összepréselje. – Wanda - t akarom, meg Tracey - t, meg Mikaela – t, meg Leaht, és természetesen Alisa – t is, de legfőképp Wanda – t, szóval csiripelj csak nekem, mert, ha én találom meg őket, akkor nagyon nagy gondok lesznek, te pedig azt el sem tudod képzelni – cirógatta meg fehér arcát és nevetve belecsípett, ami egy szenvedő nyöszörgést eredményezett Brenda – ból. Könnyíts az életeden és ugye az estéden is, mert bármikor meg tudjuk ismételni az éjszaka történteket, mert én nagyon élveztem. Te lehetséges, hogy annyira nem – kezdte el lehúzni fedetlen testéről a takarót és a lány hiába próbálta magán tartani, nem sikerült, Jeremy sokkal erősebb volt. Lefogta a kezét és vigyorogva vezette végig mocskos ujjait hasán és keblein – Kérlek ne, kérlek! Ne csináld ezt, nem mondhatom el, ők megérdemlik, hogy biztonságban és nyugalomban éljenek ennyi elvesztegetett idő után! Hagyj békén minket!

- Édesem, ugyan már, tudod, hogy még mindig bármit el tudok érni a rendőrségtől függetlenül is, szóval beszélj, már mert rettentően fogyatkozik a türelmem és az neked nem jó nagyon nem jó, ugye, tudod? – borította be undorító csókokkal a nő selymes arcát és lefelé haladva a mellén keresztül a hasáig, mikor egyszer csak kitört Brenda – ból: - Skóciában van, Skóciában van Wanda talán Edinburghban, ezt nem tudom pontosan – hadarta, majd kétségbeesetten szája elé helyezte a kezeit, de már elárulta a lányt, innentől már nem lesz annyira nehéz megtalálnia. Áruló, áruló, áruló.

- Ügyes vagy Brenda – m, nagyon – nagyon ügyes, köszönöm – paskolgatta meg az arcát – tudtam, hogy te együtt működsz velem, szerelmem!

- Nem, nem csinálhatod ezt vele, mindegyik lány most próbálja felépíteni magában a biztonságérzet nehéz kőfalát és te is tudod, hogy erre neki van a legnagyobb szüksége a kicsivel egyetemben, miért nem hagyod békén őket? Eleget szenvedett már mindegyikünk, meddig akarod ezt az elvetemült és aljas játékot játszani velünk? – szipogott és hihetetlen gyorsasággal magára húzta az anyagot, mely apró védelmet nyújtott számára. Bőrébe, mintha száz meg száz tű fúródott volna Jeremy érintései helyén a szívéről nem is beszélve, melyet jelen pillanatban úgy talált, mintha csak összefacsaródott volna, mégis tisztában volt vele, hogy megérdemelte. Az egyetlen feladata volt, hogy ne szólaljon meg és némaságával tartsa biztonságba társait, de ő ezt megszegte, elárulta őket.

- Kezdetnek elég lesz számomra ennyi információ, majd jövök még hozzád, ezt ne felejts el! – hajolt előre Jeremy és tűrhetetlen csókot nyomott Brenda ajkaira – Biztos örülni fognak neked a lányok, mikor megtudják, hogy nem bírtad befogni a szád – sóhajtott drámaian és elindult a fehér neműkkel befedett fekete fotel felé – tessék, ezt vedd fel és ne bőgj, hanem szedd már össze magad! A ma estét megúsztad, de holnap már nem leszek ilyen kedves! Ja, és elfelejtettem mondani, időközben szereztem egy új lányt, holnap bemutatom neked is, ha jó leszel! – dobott elé egy csipkés piros – fekete hálóinget hozzá illő tangával és vigyorogva elhagyták mindnyájan a szobát. Brenda pityeregve szorította testéhez a takarót és nem akarta elhinni mit tett. Percekig szemlélte a zuhogó esőt könnyfátylán keresztül, míg végül kitört belőle a rendíthetetlen zokogás a bűntudat hatalmas súlyaitól és a megalázottság visszataszító szégyenétől, mert talán élete legnagyobb hibáját követte el, még ha evvel ő nem is volt teljességgel tisztában.

Az árulásra nincs bocsánat.