8. Titkok rejtekében

Csak azok érezhetik meg szívünk titkait, akiknek a szíve úgyszintén titkokat rejt magában.

A legnagyobb a titkok a legfélelmetesebbek és legsúlyosabbak, azok, amiket minden áron az emberek magunkba szeretnének rejteni, és mélyen elraktározni. Némelyek a lelkük legmélyebb, legsötétebb zugaiba dugják el őket, és nem engedik felszínre törni. De mi történik, ha nem bírják el a mázsás súlyokat, amiket a nehéz titkok hordoznak magukban? Mert Ők mindenhova követnek, mintha csak kísértenének, és ha egyszer kiszabadulnak rejtekhelyükről, széttépik annak szívét, aki oly sokáig fogva tartotta őket, csendben, de annál intenzívebben, lassan, de fájdalmasabban. Vannak, akik a sírig hurcolják titkaikat és a kín, mi fojtogatja őket egész életükben, megöli és szétmarcangolja lelküket, a legutolsó pillanatokig. Camille a naplójába rejtette titkát; a kissé megsárgult lapok egy – két foltjával, apró betűivel, amik hol szebbek, hol összecsapottabbak leírják élete legszebb, de mégis legfájdalmasabbak időszakát. Mert Ő csak így jellemezte azt a bordó, bőrkötésű könyvet, mely annyi dolgot, személyt és eseményt tudna mesélni minden részletével pontosan, mégis lényegre törően, hogy mindenkit elkápráztatna és ledöbbentene egyben. Ellievel is pontosan ez történt percekkel ezelőtt és még mindig próbálja megemészteni a leírtakat, egyszerűen nem bírta elhinni, hogy Camille is abban a cipőben jár, mint ő. Legalábbis majdnem, mert Elena kissé másfajta bántalmak, sérelmeket élt át, de lényegében közel áll a két ügy egymáshoz. Körülbelül negyed órája szólt Elena Camie – nek, hogy a Marie beszélgetni szeretne vele négyszemközt, ezért fáradjon be az öltöző – ami pár napja alakítottak ki - melletti kis irodába, de nem gondolta volna, hogy elé kerül ez Camille naplója címzéssel ellátott könyv. Hosszú percekig méregette, de a kíváncsiság győzött felette; napok óta tanulmányozta ezt a lányt, a mozdulatait, a kifejezését, most pedig végre megtudhatta mit is rejteget a külvilág elől.

Kedves Naplóm!

Ma volt Tommal az esküvőnk. Az öröm, ami egész testemet átjárta leírhatatlan és elképzelhetetlen; mikor mindketten kimondtuk azt a bizonyos „igent”, amit hétköznaponként akár húszszor is elismétlünk, felbecsülhetetlen volt. Mert a mai közel sem számít hétköznap, sőt sértés lenne, ha valaki annak nevezné az esküvője napját, mert az ünnep. Életünk egyik legnagyobb és legszebb ünnepe. Most éppen a repülőn ülünk, ami egészen Spanyolország legnagyobb szigetére, Mallorcára repít minket, a férjem pár perce elaludt, míg én még mindig a gyönyörű aranygyűrűt nézem, de a látványával már órák óta nem bírok betelni. Ms.Jackson, Camille Jackson, még mindig képtelen vagyok elhinni és azt hiszem még pár napig ez a helyzet fenn fog maradni, de mindenki azt mondja, hogy szükség van egy kis időre, amíg megszokod, hogy feleség vagy. Teljes egészében egy emberhez vagy kötve, akivel örök hűséget fogadtatok, amíg a halál el nem választ, akit a Világon a legjobban szeretsz. Annyi mindent szeretnék még írni, de a repülő hamarosan földet ér, nekem pedig még fel kell keltenem a férjemet. De jó így írni: a férjemet, szeretnék hozzászokni, de egyelőre még nagyon furcsa. Mindenesetre ez életem leges – legboldogabb napja!

Ellie mosolyogva lapozott, fogalma sem volt, milyen, ha az ember örömteli párkapcsolatban él avval a bizonyos férfival, Vele, a nagy Ő – vel, akit annyira szeret, hogy bármit képes érte megtenni. Tini korában már elképzelte a Saját esküvőjét, egy olyat, ami a természetben valósul meg rengeteg virággal, hosszú fehér ruhával és pár koszorúslánnyal, mindent elképzelt, azt is, hogy 25 – 26 éves korában szeretne teherbe esni, de álmait összetörte egy férfi, egy, akit még követett pár. A gondolataira összeszorult a szíve és rögtön belekezdett az olvasásba.

Kedves Naplóm!

Sajnálom, hogy napok óta nem írtam, de a nászutunk minden egyes pillanatát szeretném kiélvezni Tom – mal, mert ez a két hét pillanatok alatt elröppen és tovaszáll, mi pedig észre sem vesszük, de úton vagyunk a csapadékos Londonba. Már pedig én minden egyes pillanatra emlékezni szeretnék, amit a férjemmel eme csodás szigeten töltünk békében, nyugalomban és mindenféle stressz nélkül. Fürödtünk a tengerben, a szállodához tartozó hatalmas medencében, részt vettünk masszázsokon, és pár kiránduláson, azt hiszem ezek után nehéz lesz visszaszokni a hétköznapok gyors, pörgős üteméhez és a hat órai keléshez, de most inkább nem is gondolok erre. Az időjárás roppant kellemes, néha már túlzottan meleg, de nem panaszkodhatunk, hiszen egy légkondicionált szobába pihenünk, hogy aztán újult erővel nekivágjunk a holnapnak és a tengernek. Úszok a boldogságban és az örömben, Tom mindent megad nekem, amit csak szeretnék, azt hiszem, ezekre a hetekre örök életemben emlékezni fogok minden pillanatával együtt. Felhőtlen, gondtalan, zavartalan, harmonikus. Ezekkel a szavakkal tudnám jellemezni az utóbbi napokat és ezt főként Tomnak köszönhetem. Annyira szeretem! ♥

 

Ellie mosolyogva olvasta a bejegyzést, és nem szerette volna, de mégis rátört egy kis féltékenység és irigység, mert Ő ilyen csodás emlékeket nem élt meg; soha nem volt egy férfi sem, aki igazán szerette volna minden hibájával együtt és elfogadta volna a teljes személyét. Őrülten szerelmesek lehettek egymásba, erről árulkodik a kis szívecske az utolsó sor végén és Tom nevének firkálgatása cirádás betűkkel a margók mellett.Ezen gondolatok között, felötlött benne, hogy mégis mi történhetett evvel a szőke hajú, bájos nővel, mert valószínűleg nem lenne Caorléba egyedül, férj nélkül, szorongva, ha minden a legnagyobb rendbe lenne körülötte. Hol van Tom? Lapozott pár oldalt és megakadt a szeme egy 2 hónappal későbbi szövegen.

Kedves Naplóm!

Tegnap Tom részegen jött haza késő este, a piaszag pedig ömlött belőle. Halálra aggódtam magam egész délutántól kezdve estig, már tárcsázni szerettem volna a rendőrséget is, miután Abegayle, az asszisztense elmondta, hogy már órák óta elhagyta a munkahelyét és már rég otthon kell lennie, mikor fátyolos szemmel majdnem beesett a bejárati ajtónkon erősen ittas állapotban. Soha nem fordult még elő ilyen, igazán berúgva sem láttam még és ez most megijesztett, sőt megrémített. Erre az egészre még csak magyarázatot sem adott miért tette, de nagyon remélem, hogy többet nem fordul elő ilyen eset, mert nagyon szeretem Tomot. A józan Tomot! Ma reggel másnaposan ment be a céghez, nagyjából azt sem tudta hol van, de ma fontos ügyfelek érkeztek és muszáj volt leülni Velük beszélgetni. Nem szeretném többet ilyen állapotban látni, remélem, este le tudunk ülni normálisan társalogni és egy nyomós okot is tud adni a részegedése okára. Már ha egyáltalán lehetséges erre elfogadható választ adni.Eddig minden olyan jó volt, nem szeretném, ha ez megtörne, esetleg hatással lenne a kapcsolatunkra, házasságunkra.

Részeg. Részeg. Részeg. Ellie hányszor elátkozta a piát és mindenféle szeszes italt, azt elmondani sem lehet. Az undor és a megvetés, amit a részeg emberek iránt érzett, földöntúli; undorítónak találta őket és szánalmasnak. Soha nincs akkora gond, hogy szeszes italhoz kelljen nyúlnia valakinek! – tartotta Elena és még jó pár ember a nagy Világban, akinek gondot okozott alkohol vagy annak hatásai, utóhatásai. Nagy sóhaj hagyta el ajkait, és tekintete a következő mondatokra terelődtek, a pupillái kitágultak és gyorsabban kezdte szedni a levegőt meglepettségében. Nem akarta elhinni a leírtakat, amiben újabb egy hónapot ugrottak az időben, de miért írna hazugságokat Camie a Naplójába?!

Kedves Naplóm!

Az utóbbi időben, a helyzet romlott és most finoman írtam. Mi az, hogy romlott?! Egyenesen katasztrofális lett és el sem tudom hinni, hogy süllyedhetett idáig a férjem, alkoholizál, megüt és rongál. Miután elment dolgozni, megint a sárga földig elázva érkezett haza késő este, kiabálva kértem számon, hogy miért csinálja ezt, válaszul pedig egy hatalmas pofont kaptam. Hátraestem, a fejem nekicsapódott a szekrény sarkának és eszméletemet vesztettem, nem tudom pontosan mennyi ideig nem voltam tudatomnál, valószínűleg órákig, valamikor hajnalba keltem fel iszonyatos fejfájásra és szédülésre. Percekig hánytam, mégis örültem, hogy nem lett komolyabb sérülésem, a fejemen látható sebeken kívül, de a lelkem darabokra tört abban a pillanatban, mikor a keze meglendült felém. Másnap reggel sírva kért Tőlem bocsánatot, térden állva, egy nagy csokor rózsával a kezében, a szavaira pedig még mindig emlékszem, agyamba vésték Magukat. „Kérlek, Kérlek bocsájts meg nekem, esküszöm nem tudom mit csináltam, tudom, hogy nem mentség, hogy részeg voltam. Sőt! Nagyon Sajnálom, soha többé nem fordul elő ilyen!” De aztán a problémák csak halmozódtak, a pia újra előkerült, az ütéseket megsokszorozódtak, a gondokkal pedig a rongálások száma is nőtt. Tom cége a csőd szélén áll, a ház belseje pedig romokban, amit próbálok helyre rakni, de nagyon nehéz, a falakat vérfoltok díszítik, a tányérok fogyóban vannak, mindenfajta üveggel együtt. Bocsánatot már nem is kér, bár, azt hiszem, ez nem is számítana most már. Nem ebbe a Tom – ba szerettem bele, az ital megváltoztatta, egy teljesen más embert látok a mindennapokban, mint akit az esküvő előtt, vagy akkor. Mára a könnyeim maradtak és a papír zsebkendők, a folyamatos ütésekkel megfűszerezve, de Én ezt nem bírom tovább! Döntöttem. Döntésem pedig végleges.

Elena elborzadva olvasta végig Camie utolsó előtti bejegyzését; nem tudta elhinni, hogy Tom, akiről az első és az utolsó bejegyzésben olvasott, egy és ugyanaz; a változás, ami pár hónap alatt végbement, megdöbbentő és hihetetlen. Mindez rossz értelemben.

Abban a pillanatban látta meg Camie – t, aki az ajtóból nézte Őt, már percek óta, arckifejezéséből semmit nem tudott leolvasni.

- Mindent tudsz? - kérdezte semleges hangon, de belül valamilyenfajta öröm vette kezdetét. Pár kilós súlyok kezdtek legördülni a válláról, tudta, hogy már nem csak Maga viseli ezeket a nehéz terheket, már nincs egyedül.

- Sajnálom, Én nem akartam elolvasni, de . . . – mondatot már nem tudta befejezni, pontosabban nem akarta, fogalma sem volt mivel magyarázza ki Magát a helyzetből, de hazudni sem szeretett volna, így inkább függőben hagyta részt.

Mind a ketten tudták, hogy nem véletlenül nyitódott ki az a napló, Ellie el szerette volna olvasni, és a leglényegesebb részeket sikerült is neki. Camie, a vele egy idős nőhöz sétált, aki most kissé félve nézett rá. Nem tudta, hogy a szőkeség haragszik - e rá, amiért engedély nélkül belepillantott a – valószínűleg – legbizalmasabb titkaiba, de egyáltalán nem szeretett volna rosszat, sőt, segíteni szeretetne és az csak úgy lehetséges, ha tudja a történetének egy részét.

- Semmi baj! – suttogta Camie, beletúrt festett hajkoronájába és egy nagy sóhaj hagyta el vékonyan metszett ajkait.  – Elhagytam, nevet változtattam, most pedig itt vagyok.

- Tudom, mit érzel, Nekem sem jutott jobb élet, mint Neked. Nem is tudom melyik rosszabb. Az enyém vagy a Tiéd?!

-Mi történt Veled? – Cami meggyötört hangon suttogott, még mindig az emlékek hatása alatt érezte Magát, de minden figyelmét Elenára próbálta összpontosítani, amit elmondott, az pedig teljesen meghökkentette.

- Tudod, most csak azért nem sírom el Magam, mert megígértem, mikor eljöttem, hogy soha többé nem hullajtok könnyeket!

Mindketten ugyanerre gondoltak, tudták, már nincsenek egyedül, Nekik éppen erre volt szükségük, az első pillanattól kezdve a bizalmukba fogadták egymást, mindent megosztottak a Másikkal életük legjobb eseményeitől kezdve a legrosszabbig. Együtt hagyták el a cukrászdát és hosszú idő óta nem tapasztalt, boldog, hatalmas mosollyal, tudták avval, hogy elmondták legnagyobb titkaikat, örökre szóló barátságot kötöttek egymással és ez így is történt. Ettől a naptól kezdve mindig egymás mellett állták, őrangyalként vigyáztak a másikra, és a Világ legbiztosabb barátságát kötötték egymással, egy olyat érzésük lett, amit hónapok, esetleg évek óta nem észleltek: a bizalom.

Kell a barát. A megértő társ, aki hibáinkkal együtt szeret, s ha fojtogat a magány, hozzánk tapad, de nyomban újra leválik, mikor újra magányra vágyunk. Mert mindent érez, mindent tud, ami számunkra fontos. Az érintése maga a biztonság, amikor megfogja a kezünk. S jelen van akkor is, ha távol van. Mert a fő jellemzője, hogy van. Hogy létezik, és bármikor feléje nyúlhatunk. /Kun Erzsébet/